Kedves Testvérek!

Múlt vasárnap láttuk, hogy nyilvános fellépése során Jézus sok beteget meggyógyított, kinyilvánítva ezáltal, hogy Isten az életet akarja az ember számára, méghozzá a teljes életet. A most vasárnapi evangéliumban (Mk 1,40-45) Jézus egy olyan betegséggel szembesül, amit abban az időben a legsúlyosabbnak tartottak, s ami az embert „tisztátalanná” tette és kizárta a társadalmi kapcsolatokból: vagyis a leprával. A vonatkozó külön törvények (vö. Lev 13-14) a papoknak tartották fenn a leprássá nyilvánítás feladatát, s ugyancsak a papnak kellett megállapítania a gyógyulást, s visszaengedni a gyógyult beteget a rendes életbe.

Miközben Jézus a galileai falvakat járja egy leprás áll elébe és így szól: „Ha akarod, megtisztíthatsz!”. Jézus nem kerüli az érintkezést azzal az emberrel, sőt, az állapota iránti mély részvéttől vezéreltetve kinyújtja kezét és – a törvényi tilalmat átlépve – megérinti, majd azt mondja neki: „Akarom, tisztulj meg!”. Krisztusnak abban a cselekedetében s azokban a szavaiban benne foglaltatik az egész üdvtörténet. Megtestesül benne Isten gyógyító akarata, amellyel meg akar tisztítani a minket eltorzító és kapcsolatainkat tönkretevő rossztól. Jézus kezének a leprással való érintkezésével leomlik minden válaszfal Isten és az emberi tisztátalanság között, a Szent és annak ellentéte között. Persze nem azért, hogy tagadja a rossz létezését és negatív erejét, hanem hogy megmutassa, Isten szeretete erősebb minden rossznál, még a legfertőzőbbnél és a legocsmányabbnál is. Jézus magára vette betegségeinket, „leprássá” lett, hogy mi megtisztuljunk.

Ennek az evangéliumi résznek ragyogó egzisztenciális kommentárját adja Assisi Szent Ferenc híres esete, amit végrendelete elején így foglal össze: „Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, a bűnbánat útját: míg bűnökben éltem, szinte elviselhetetlennek tűnt fel előttem bélpoklosok látása. És íme, maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb elviselhetetlennek látszott számomra, egyszerre testem és lelkem mondhatatlan édességére fordult. Utána egy kevés ideig még vártam; azután elhagytam a világot.” (FF, 110; magyarul: Isten rabjai. Assisi Szent Ferenc és Jacopone da Todi írásai és versei. Interpopulart, Szentendre, 1993). Azokban a leprásokban, akikkel Ferenc akkor találkozott, mikor még úgymond „bűnökben élt”, jelen volt Jézus. És akkor, amikor odalépett egyikükhöz, s undorát legyőzvén megölelte, Jézus meggyógyította Ferencet leprájából, vagyis büszkeségéből, és megtérítette Isten szeretetére. Íme, ez hát Krisztus győzelme, a mi mélységes gyógyulásunk és feltámadásunk az új életre!

Kedves Barátaim! Forduljunk imádsággal Szűz Máriához, akinek tegnap emlékeztünk meg lourdes-i jelenéseiről. Szent Bernadettre egy mindig aktuális üzenetet bízott a Szűzanya: az imádságra és a bűnbánatra szóló felszólítást. Anyja révén mindig Jézus közeledik hozzánk, hogy megszabadítson a test és a lélek összes betegségétől. Hagyjuk, hogy Ő megérintsen és megtisztítson minket, s mi is cselekedjünk irgalmasságot testvéreinkkel!

(Eredeti szöveg itt.)

Az Úrangyala imádság után a pápa többnyire a nagy világnyelveken köszönti az összegyűlt zarándokokat, kiemelve egy-egy nagyobb csoportot, ami egyfajta kitüntetésnek számít. Ezúttal, február 12-én egy magyar csoportot is anyanyelvén köszöntött:

„Szeretettel köszöntöm a magyar zarándokokat, különösen is a kiskunfélegyházai Constantinum Intézmény csoportját. A keresztény szellemben történő nevelés nagy adomány, egyben kötelezettség is, hogy tanúságtételünkkel átadjuk a hitet.”

Kedves Testvérek!

A mai vasárnapi evangélium a betegeket meggyógyító Jézust állítja elénk: először is kézen fogva felsegítette és meggyógyította Simon Péter anyósát, aki lázas betegen feküdt; azután Kafarnaumban az összes beteget, aki csak testében, szellemében vagy lelkében szenvedett, továbbá „sokakat meggyógyított… és sok ördögöt kiűzött” (Mk 1,34). A négy evangélista egyöntetűen tanúsítja, hogy a mindenféle betegségtől és fogyatékosságtól való megszabadítás volt – az igehirdetéssel együtt – Jézus nyilvános működésének legfőbb tevékenysége. A betegségek tulajdonképpen annak jelei, hogy a Rossz működik a világban és az emberben, míg a gyógyulások azt mutatják, hogy Isten Országa, maga az Isten közel van. Jézus Krisztus azért jött, hogy alapjaiban győzze le a Rosszat, s a gyógyulások megelőlegezik halálával és feltámadásával szerzett győzelmét.

Jézus egy nap azt mondta: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mk 2,17). Akkor a bűnösökre utalt, akiket Ő meghívni és üdvözíteni jött. Ámde az is igaz, hogy a betegség tipikusan emberi helyzet, amikor erőteljesen megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk önállóak, hanem szükségünk van másokra. Ilyen értelemben paradox módon azt is mondhatnánk, hogy a betegség üdvös pillanat lehet, amikor megtapasztalhatjuk mások figyelmét és figyelmet szentelhetünk másoknak! Attól az még persze megpróbáltatás marad, ami akár hosszúvá és nehézzé is válhat. Amikor nem jön a gyógyulás, és a szenvedések elhúzódnak, az mintegy ránk nehezedhet, elszigetelődhetünk, s akkor létezésünk lehangolódik és elembertelenedik. Hogyan reagáljunk hát a Gonosz ezen támadására? Természetesen a megfelelő kezelésekkel – s az orvostudomány az elmúlt évtizedekben óriási előrelépéseket tett, amiért hálásak vagyunk. Mégis, Isten Igéje arra tanít, hogy az alapvető és döntő hozzáállás, amivel szembenézhetünk a betegséggel az nem más, mint a hit Istenben, az Ő jóságában. Jézus is mindig ezt ismétli azoknak, akiket meggyógyít: hited megmentett (vö. Mk 5,34.36). A hit számára még a halál ellenében is lehetővé válhat az, ami emberileg lehetetlen. De milyen hitről van szó? Az Isten szeretetébe vetett hitről. Ez az igazi válasz, ami alapjaiban győzi le a Rosszat. Amint Jézus az Atyától kapott szeretet erejével szállt szembe a Gonosszal, úgy mi is szembeszállhatunk és győzhetünk a betegség megpróbáltatásai felett, ha szívünket megmerítjük Isten szeretetében. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik kiállták a szörnyű szenvedéseket, mert Isten mélységes nyugalmat adott nekik. Gondolok itt Chiara Badano nem is oly távoli példájára, akit ifjúsága virágjában ragadott el a gyógyíthatatlan betegség: akik csak meglátogatták világosságot és bizalmat nyertek tőle. Mindazonáltal a betegség idején mindannyiunknak szüksége van emberi melegségre: egy beteg megvigasztalása érdekében a szavaknál is többet számít a derűs és őszinte jelenlét.

Kedves Barátaim, jövő szombaton, február 11-én, a Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária emléknapján tartjuk a Betegek Világnapját. Tegyünk mi is úgy, mint az emberek Jézus korában: lélekben vigyük elé az össze beteget, bízva abban, hogy Ő akarja és képes is meggyógyítani őket. Kérjük továbbá a Szűzanya közbenjárását, különösen is a legnagyobb szenvedésben és elhagyatottságban levőkért. Mária, betegek gyógyulása, könyörögj érettünk!

(Eredeti szöveg itt.)

*  * *

A napokban Rómában nagy felfordulást okozó, szokatlan havazást a Szentatya sem hagyhatta szó nélkül: „Szép a hó, de reméljük, hamar eljön a tavasz” - mondta a szokásos köszöntések végén búcsúzóul.

Kedves Testvérek!

A mai vasárnapi evangéliumi olvasmányban (Mk 1,21-28) Jézus egy szombaton a kafarnaumi zsinagógában prédikál, abban a Galileai-tavi kisvárosban, ahol Péter és testvére, András lakott. A népet ámulatba ejtő tanítást követi a „tisztátalan lélektől megszállt ember” megszabadítása (ld. 23.), aki Jézusban felismeri „az Isten Szentjét”, vagyis a Messiást. Híre hamarosan elterjedt az egész vidéken, amerre csak elhaladt hirdetve Isten Országát és meggyógyítva mindenféle betegséget: szó és tett. Aranyszájú  Szent János rámutat, hogy az Úr „hallgatói épülésére váltakoztatja beszédét: a csodákra jönnek a szavak, majd a tanítást ismét csodák követik” (Hom. in Matthaeum 25, 1: PG 57, 328).

Jézus igéje, amivel az emberekhez fordul, közvetlen utat nyit az Atya akarata és saját maguk igazsága felé. Nem így volt ez viszont az írástudók esetében, akiknek a Szentírást számtalan gondolatmenet segítségével kellett megpróbálniuk értelmezni. Továbbá, Jézus hatásos szavához a gonosztól való megszabadítás jelei társultak. Szent Atanáz rámutat, hogy „a gonosz lelkeknek parancsolni s elűzni őket nem emberi mű, hanem isteni”; ugyanis az Úr „eltávolított az emberektől minden bajt  és betegséget. Ki kételkedett volna még hatalma láttán… hogy Ő a Fiú, Isten Bölcsessége és Hatalma?” Oratio de Incarnatione Verbi 18.19: PG 25, 128 BC.129 B). Az isteni hatalom nem része a természet erőinek. Isten szeretetének ereje hozza létre a világegyetemet, majd pedig  megtestesülvén az Egyszülött Fiúban, s így alászállva emberségünkbe, meggyógyítja a bűn által megrontott világot. Romano Guardini írja: „Jézus egész létezése a hatalom alázattá alakítása… az uralkodó lealacsonyodik a szolgai alakhoz” (vö. Romano Guardini: Az újkor vége – A hatalom. Vigilia Könyvek, 1994.).

Az emberek számára a hatósági hatalom gyakran csak birtoklást, hatalmat, uralmat, sikert jelent. Isten számára azonban a hatalom szolgálat, alázat, szeretet. Azt jelenti, hogy magunkévá tesszük Jézus gondolkodásmódját, amely lehajol megmosni a tanítványok lábát (ld. Jn 13,5), az ember valódi javát keresi, begyógyítja a sebeket, képes az életet odaadó hatalmas szeretetre, mert maga a Szeretet. Egyik levelében Sienai Szent Katalin azt írja: „a hit fényében valójában meg kell látnunk és fel kell ismernünk, hogy Isten a legfőbb és örök Szeretet, s nem akarhat mást, mint javunkat” (Ep. 13 in: Le Lettere, vol. 3, Bologna 1999, 206; vö. Sziénai Szt. Katalin: Levelek, Szent István Társulat, Budapest, 1983.).

Kedves Barátaim! Jövő csütörtökön, február 2-án ünnepeljük Urunk Bemutatásának ünnepét, a Szerzetesek Világnapját. Kérjük bizalommal Szűz Máriát, vezesse szívünket, hogy mindenkor az isteni irgalmassághoz folyamodjunk, amely megszabadítja és meggyógyítja emberségünket, elhalmozva azt minden kegyelemmel és jótéteménnyel, a szeretet hatalmával.

(Eredeti szöveg itt.)

* * *

Megjegyzés:

Hagyomány, hogy január utolsó vasárnapján két gyermek az olasz Azione Cattolica békemenete képviseletében egy-egy fehér galambot enged szabadon a pápa dolgozószobájának ablakából. A galambok többnyire nem azonnal repülnek tova. Most is így történt: az egyik a párkányra ült, a másik visszarepült az ablakon. A pápa nevetve kommentálta: "A pápa házában akarnak maradni! Nem könnyű..."  - ti galambot röptetni :)

Kedves Testvérek!

A mai vasárnap a keresztények egységéért végzett imahét közepére esik, amit január 18-25. között tartunk. Szeretettel kérek mindenkit, hogy csatlakozzon az imádsághoz, amellyel Jézus fordult az Atyához szenvedése előestéjén: „Legyenek mindnyájan egy, hogy a világ higgyen” (Jn 17,21). Az idén az egységért végzett imahét elmélkedése Szent Pál korinthusiakhoz írott első levelének egyik szakaszához kapcsolódik: „Mindannyian el fogunk változni a mi Urunk Jézus Krisztus győzelme által” (vö. 1Kor 15,51-58). Krisztusnak a bűn és a halál felett aratott győzelméről elmélkedünk, azaz feltámadásáról, mint olyan eseményről, ami radikálisan átalakítja mindazokat, akik hisznek Őbenne, s megnyitja előttük egy romolhatatlan és halhatatlan élet kapuját. A Jézus Krisztusba vetett hit átalakító erejének felismerése és befogadása segíti a keresztényeket a teljes egység keresésében is.

Az idén az egységért végzett imahét segédanyagait egy lengyel csoport készítette. Lengyelország hosszú történelme során bátran küzdött a különféle viszontagságok ellen, s ismételten bizonyságát adta hitből táplálkozó nagy elszántságának. Az imént emlegetett szavak ezért Lengyelországban különleges visszhangra lelnek s nagy kifejező erővel bírnak. A századok során a lengyel keresztények spontán megérezték, hogy szabadságvágyuknak lelki dimenziója is van, s megértették, hogy az igazi győzelem csakis akkor jön el, ha azt mély belső átalakulás kíséri. Arra emlékeztetnek bennünket, hogy az egységkeresést akkor lehet realisztikusan folytatni, ha az átalakulás mindenekelőtt bennünk megy végbe, ha engedjük működni az Istent, ha engedjük magunkat átalakítani Krisztus képmására, ha belépünk a Krisztusban való új életbe, mert az az igazi győzelem. Az összes keresztény látható egysége mindig felülről, Istentől jön, és megkívánja, hogy alázattal megvalljuk gyengeségünket és elfogadjuk az ajándékot. Amint azt Boldog II. János Pál pápa gyakran mondogatta, minden ajándék egyben feladat is. Az Istentől származó egység tehát azt a mindennapi erőfeszítést kívánja meg tőlünk, hogy megnyíljunk egymás iránt a szeretetben.

A keresztények egységéért végzett imahét immár hosszú évtizedek óta az Egyház ökumenikus tevékenységének központi elemét alkotja. Az az idő, amit a Krisztus tanítványainak teljes egységéért mondott imádságnak szentelünk lehetővé teszi, hogy mélyebben megértsük, miként fog átalakítani bennünket az Ő győzelme, feltámadásának ereje. Szerdán, a szokásoknak megfelelően a Falakonkívüli Szent Pál-bazilikában zárjuk az imahetet, Szent Pál megtérése ünnepének vesperásával, amelyen a többi keresztény egyház és közösség képviselői is részt vesznek. Nagy számban hívlak benneteket erre a szertartásra, hogy közösen forduljunk imáinkkal az Úrhoz, az egység forrásához. De már most ajánljuk azt fiúi bizalommal a Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja közbenjárásába.

(Eredeti szöveg itt.)

* * *

Megjegyzés:

Rómában az ökumenikus imahét nem vasárnaptól vasárnapig tart, hanem mindig a január 25-ét megelőző nyolc napon. Ezáltal két szimbolikus ünnep adja keretét: január 18. az ősi liturgikus hagyományban Szent Péter római székfoglalásának ünnepe (február 22. eredetileg Péter antióchiai székfoglalásának ünnepe volt), január 25. pedig Szent Pál megtérése. Ez is kifejezi, hogy a keresztény egység végső soron Péter és Pál apostolokra, a római egyház „oszlopaira” támaszkodik. A pápa ezért tartja a minden keresztény felekezet által kiemelkedően tisztelt Pál apostol sírjánál az imahét római központi eseményét. A vesperás mint liturgikus forma alkalmas arra, hogy a keresztény felekezetek közös imádságának keretéül szolgáljon.

Kedves Testvérek!

A mai, évközi második vasárnapi szentírási olvasmányok a hivatás témájáról szólnak: az evangéliumban az első tanítványok meghívása Jézus részéről, az olvasmányban pedig Sámuel próféta meghívása szerepelt. Mindkét elbeszélésben kiemelkedik a közvetítő szerepét játszó személy fontossága, aki a meghívottaknak segít felismerni Isten szavát, és követni azt. Sámuel esetében Éliről van szó, a silói templom papjáról, ahol régen a szövetség ládáját őrizték mielőtt Jeruzsálembe szállították volna. Egy éjjel Sámuel, aki még kisfiú volt és kiskora óta a templom szolgálatában állt, álmában háromszor is szólítani hallotta magát, és odaszaladt Élihez. De nem ő hívta. Harmadszorra Éli megértette ezt, és azt mondta Sámuelnek: Ha még egyszer szólít, válaszolj: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád!” (1Sám 3,9). Így is történt, s attól fogva Sámuel megtanulta felismerni Isten szavát és hűséges prófétájává lett. Jézus tanítványai esetében Keresztelő János a közvetítő. Jánosnak ugyanis népes tanítványi köre volt, s közéjük tartozott a két testvérpár, Simon és András, illetve János és Jakab, akik galileai halászok voltak. S a Keresztelő éppen közülük kettőnek mutatta meg Jézust, a Jordán folyóban történt megkeresztelkedése másnapján. Ezekkel a szavakkal mutatott rá: „Íme az Isten Báránya!” (Jn 1,36), ami olyan, mintha azt mondta volna: íme a Messiás. S azok ketten követték Jézust, sokáig vele maradtak és megbizonyosodtak róla, hogy valóban Ő a Krisztus. Azonnal el is mondták a többieknek, s így alakult ki a későbbi apostoli testület első magja.

E két szöveg fényében szeretnék rámutatni arra, hogy a lelki vezetőnek döntő szerepe van a hit kifejlődésében, s különösen annak a sajátos meghívásnak megválaszolásában, amely az Isten és az Ő népe szolgálatára történő felszenteltetésre szól. Már maga a keresztény hit is feltételezi a hírül adást és a tanúságtételt: hiszen nem másról van szó, mint elfogadni az örömhírt, hogy a Názáreti Jézus meghalt és feltámadt, és ő Isten. Így az a hivatás is, hogy Jézust közelebbről kövessük, lemondva a saját család alapításáról, hogy az Egyház nagy családjának szenteljük magunkat, általában egy „idősebb testvér”, többnyire egy pap tanúságtétele és javaslata révén érkezik. Nem feledve persze a szülők alapvető szerepét, akik valódi, örömteli hitükkel és házastársi szeretetükkel megmutatják gyermekeiknek, hogy szép és lehetséges is az egész életet Isten szeretetére építeni.

Kedves Barátaim, imádkozzunk Szűz Máriához minden nevelőért, különösen a papokért és a szülőkért, hogy teljesen tudatában legyenek, mennyire fontos az ő lelki szerepük, hogy a fiatalokban az emberi fejlődés mellett elősegítsék az Isten hívására adandó választ is, hogy azok ki tudják mondani: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád!”

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Ma Urunk Megkeresztelkedése Ünnepét üljük. Délelőtt 16 gyermeket részesítettem a keresztség szentségében, s ezért most arról szeretnék néhány rövid gondolatot megfogalmazni, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. De először is induljunk ki egyszerűen gyermeki mivoltunkból: ez egy mindannyiunk számára közös alaphelyzet. Nem mindenki szülő, de az biztos, hogy mindnyájan gyermekek vagyunk. Világra jönni soha nem választás kérdése, mert előtte nem kérdezik meg tőlünk, meg akarunk-e születni. De életünk folyamán kifejleszthetünk egy szabad hozzáállást az élethez: elfogadhatjuk mint ajándékot, és bizonyos értelemben azzá „válhatunk”, amik már vagyunk: fiak. Ez a lépés fordulópontot képez személyi érettségünkben, s a szüleinkkel való kapcsolatban is, akik iránt hála tölt el. Olyan lépés ez, amely képessé tesz minket, hogy magunk is szülővé váljunk – nem biológiai értelemben, hanem erkölcsileg.

Isten vonatkozásában is mindannyian gyermekek vagyunk. Isten minden teremtmény létezésének eredete, és minden emberi lénynek egyedi módon Atyja: egyedi, személyes kapcsolatban áll vele. Isten mindnyájunkat akart és szeret. És ebben az Istennel való kapcsolatban, hogy úgy mondjam, „újjászülethetünk”, vagyis azzá válhatunk, amik vagyunk. Ez a hit révén történik meg, az Istenre mint létezésünk eredetére és alapjára kimondott mély és személyes „igen” révén. Ezzel az „igennel” az életet elfogadom a mennyei Atya ajándékának, egy olyan Szülő ajándékának, akit nem látok, de akiben hiszek, és akiről szívem mélyén érzem, hogy az én Atyám és minden embertestvéremé, egy végtelenül jóságos és hű Atya. S mire épül az Atyaistenbe vetett hit? Jézus Krisztusra épül: az ő személye és története mutatja meg nekük, ismerteti meg velünk az Atyát, amennyire csak ebben a világban lehetséges. Hinni abban, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, lehetővé teszi, hogy a „újjászülessünk a magasból”, vagyis Istentől, aki a szeretet (vö. Jn 3,3). És ismét vegyük csak figyelembe, hogy senki nem teszi magát emberré: anélkül születtünk, hogy mi magunk tettük volna, megszületésünk mint passzív esemény megelőzi aktív cselekményeinket. Ugyanez érvényesül keresztényi mivoltunk esetében is: senki nem teheti magát kereszténnyé kizárólag saját akaratából. A keresztényi mivolt is ajándék, ami megelőzi cselekvésünket: újjá kell születnünk egy új születés révén. Szent János azt mondja: „akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12). Ez a keresztség szentsége. A keresztség az új születés, ami megelőzi cselekvésünket. Hitünkkel elébe mehetünk Krisztusnak, de csakis Ő maga tehet minket kereszténnyé és adhatja meg ezen szándékunkra, vágyunkra a választ, amivel magunk nem rendelkezünk, a méltóságot és a hatalmat, hogy Isten fiai lehessünk.

Kedves Barátaim! Urunk Megkeresztelkedésének vasárnapja lezárja a karácsonyi időt. Adjunk hálát Istennek ezért a nagy titokért, ami az Egyház és az egész világ számára az újjászületés forrása. Isten az ember fiává lett, hogy az ember Isten fiává legyen. Újult örömmel legyünk hát fiak: emberként és keresztényként, megszületve és újjászületve egy új, isteni létezésre. Egy apa és egy anya szeretetéből megszületve, s Isten szeretetéből újjászületve a keresztség által. Szűz Máriától, Krisztus és mindazok Anyjától, akik hisznek Benne, kérjük, hogy segítsen valóban Isten gyermekeiként élni, nem szavakban, vagy nem csak szavakban, hanem tettekkel. Szent János írja még: „Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást parancsa szerint” (1 Jn 3,23).

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves testvérek!

Ma, Urunk Megjelenése Ünnepén a Szent Péter-bazilikában két új püspököt szenteltem, ezért bocsássátok meg a késést. Vízkereszt egy nagyon régi ünnep, mely a keresztény Keletről származik és azt emeli ki, hogy Jézus Krisztus megnyilvánult minden nép számára: őket jelképezik a Napkeleti Bölcsek, akik a Betlehemben épphogy megszületett zsidók királyát jöttek imádni, Szent Máté Evangéliuménak elbeszélése szerint (vö. Mt 2,1-12). A Karácsony éjjelén gyúlt „új fény” (vö. I. karácsonyi prefáció) ma felragyog az egész világ számára, amint azt a csillag képe is sugallja, az égi jel, ami a Bölcsek figyelmét felkeltve elvezette őket Júdeába.

Az egész karácsonyi-vízkereszti időszakot a fény témája jellemzi, ami azzal is kapcsolatos, hogy az északi féltekén a téli napfordulót követően a nappalok újra elkezdenek hosszabbodni az éjszakához képest. Azonban földrajzi helyzetétől eltekintve minden nép számára érvényes Krisztus szava: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Jézus a nap, mely feltűnt az emberiség horizontján, hogy megvilágosítsa mindannyiunk személyes létezését és együtt elvezessen minket zarándokutunk céljához, a szabadság és a béke földjére, ahol mindörökre teljes közösségben élünk majd Istennel és egymás között.

Krisztus az üdvösség ezen misztériumának hirdetését Egyházára bízta. Ahogyan Szent Pál írja, „a Lélek a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta, hogy Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és részesei az ígéretnek, az evangélium révén” (Ef 3,5-6). Az Izajás próféta által Jeruzsálem szent városához intézett felhívás az Egyházra is alkalmazható: „Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad” (Iz 60,1-2). Így is van, ahogy a próféta mondja: a világ a maga összes erőforrásával sem képes világosságot biztosítani az emberiségnek, hogy útján eligazodhasson. Ezt tapasztaljuk napjainkban is: a nyugati civilizáció irányvesztettnek tűnik, csak tapogatózik. De az Egyház, Isten Igéjének köszönhetően átlát a homályon. Nem nyújt szakmai megoldásokat, de tekintetét a célra szegezi és az Evangélium világosságát kínálja fel minden jószándékú embernek, bármely nemzethez vagy kultúrkörhöz tartozzék is.

Ez a feladata a pápai képviselőknek is az államoknál és a nemzetközi szervezetekben. Amint említettem, éppen ma délelőtt volt abban az örömben részem, hogy két apostoli nunciust szentelhettem püspökké. Ajánljuk Szűz Máriának az ő szolgálatukat és az egész Egyház evangelizációs művét.

(Eredeti szöveg itt.)

A délelőtti ünnepi mise kissé elhúzódott, mert a pápa két újonnan kinevezett apostoli nunciust szentelt püspökké a vatikáni bazilikában. Ezért az Úrangyala is csúszott, s a Szentatya elnézést kért a téren várakozó hívektől.

II. János Pálnak szokása volt, hogy vízkeresztkor ő maga szentelt fel néhány püspököt a világ minden tájáról (pl. Ternyák Csaba érseket 1993-ban, Erdő Péter bíborost és Veres András püspököt 2000-ben). XVI. Benedek nem folytatta ezt a vízkereszti gyakorlatot, s csak néhány esetben szentelt püspököt saját maga. Így a mostani alkalom kivételesnek számít.

Az Úrangyala végén boldog Karácsonyt kívánt a Julián-naptár szerint azt holnap ünneplő keleti egyházaknak.

A fő hír azonban az volt, hogy XVI. Benedek bejelentette, február 18-án konzisztóriumot tart, amelyen 22 új bíborost kreál. Korábbi esetekben a szerdai általános kihallgatás során jelentette be a bíborosi kinevezéseket, de az Úrangyala is hasonló alkalomnak számít, ezért nem meglepő az időzítés.

Kedves Testvérek!

Az év első napjának liturgiájában felhangzik a bibliai hármas áldás: „Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád arcát az Úr és kegyelmezzen néked, fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!” (Szám 6,24-26). Azért szemlélhetjük Isten arcát, mert Jézusban megmutatta magát: Ő a láthatatlan Isten látható képmása. Méghozzá Szűz Máriának is köszönhetően, akinek ma legfontosabb címét ünnepeljük, melynek révén egyedülálló módon részese lett az üdvtörténetnek: ő Isten Anyja. A Magasságbeli Fia az ő méhében öltötte magára a mi testünket, és mi láthatjuk dicsőségét (vö. Jn 1,14), érezhetjük a velünk való Isten jelenlétét.

Úgy kezdjük hát a 2012-es új esztendőt, hogy tekintetünket Isten Arcára szegezzük, aki a betlehemi Gyermekben mutatta meg önmagát, illetve Édesanyjára, Máriára, aki alázatos ráhagyatkozással elfogadta az isteni tervet. Nagylelkű „igenjének” köszönhetően jelent meg a világban az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert (vö. Jn 1,9), és nyílt meg számunkra a béke útja.

Kedves testvérek, amint az immár hagyomány, ma ünnepeljük a Béke Világnapját, a negyvenötödiket. Az államfőkhöz, a nemzetek képviselőihez és minden jószándékú emberhez intézett üzenetemben – melynek témája „A fiatalok nevelése a békére és az igazságosságra” – arra kívántam felhívni a figyelmet, mennyire szükséges és sürgető biztosítani az új nemzedékek számára a személy teljes értékű képzését célzó megfelelő nevelést, beleértve annak erkölcsi-szellemi dimenzióját is (vö. 3. pont). Különösen is hangsúlyozni szeretném, mennyire fontos az igazságosság és a béke értékeire nevelni. Ma a fiatalok némi szorongással tekintenek a jövőre életük figyelmet érdemlő vonatkozásait illetően, úgymint „olyan képzésben részesülni, amely mélységében felkészíti őket a valóság megértésére, a családalapítás nehézségei, a stabil munkahely, valamint ténylegesen hozzájárulni az emberibb és szolidárisabb társadalom építéséhez a politika, a kultúra és a gazdaság területén” (1. pont). Mindenkit arra szólítok, hogy türelemmel és kitartóan keresse az igazságosságot és a békét, hogy őrizze magában a vágyat a helyes és igaz dolgok iránt (5. pont). A béke sosem teljesen megvalósítható, hanem egy cél, amely felé mindannyiunknak törekednünk kell s amelyért mindannyiunknak tennünk kell.

Imádkozzunk azért, hogy az utat olykor fáradságossá tevő nehézségek ellenére ez a mélységes vágy a kiengesztelődés, az igazságosság és a béke konkrét gesztusaiban öltsön testet. Imádkozzunk azért, hogy a nemzetek felelősei újfent készséggel vállalják, hogy elfogadják és elősegítik az emberiség ezen elnyomhatatlan sóhaját. Bízzuk ezen óhajunkat a „Béke Királya” Édesanyjának közbenjárására, hogy a most kezdődő év a remény és a békés együttélés ideje legyen az egész világban.

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Ma, Urunk Születése ünnepi liturgiájának másnapján Szent István diakónus, az Egyház első vértanúja ünnepét üljük. Cézáreai Euzébiusz történész „a tökéletes vértanúnak” nevezi őt (Die Kirchengeschichte V,2,5: GCS II,1, Lipcse 1903, 430, magyarul: Euszebiosz Egyháztörténete. Bp., 1983.), mert az Apostolok Cselekedeteiben ez áll: „István kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” (ApCsel 6,8). Nüsszai Szent Gergely ezt így kommentálja: „Becsületes férfiú volt, eltelve Szentlélekkel: lelki jósága folytán a szegények táplálásának feladatát látta el, szavának szabadságával és a Szentlélek erejével pedig elnémította az igazság ellenségeit” (Sermo in Sanctum Stephanum II: GNO X,1, Leiden 1990, 98). Az imádság és az evangelizáció embere volt István, akinek neve „koszorút” jelent, s Istentől elnyerte a vértanúság ajándékát. Ő ugyanis „a Szentlélekkel eltelve … látta az Isten dicsőségét” (ApCsel 7,55), s miközben megkövezték így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7,59). Majd, térdre esve vádlói számára bocsánatért esedezett: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” (ApCsel 7,60). Ezért énekli a keleti egyház himnusza: „A kövek lépcsőfokokká lettek számodra és lépcsővé a menny felé … s te örvendezve társultál az angyalok ünneplő gyülekezetéhez” (MHNAIA t. II, Roma 1889, 694.695).

Az apostolok generációját követően a vértanúk kiemelt helyre kerültek a keresztény közösség megbecsülésében. A nagyobb üldöztetések idején dicséretük felüdülést jelentett a hívők fáradságos útján és az igazságot keresőket az Úrhoz való megtérésre bátorította. Ezért az Egyház isteni rendelésből tiszteli a vértanúk ereklyéit és olyan nevekkel illeti őket mint „az élet mesterei”, „élő tanúk”, „eleven oszlopok”, „hallgató hírvivők” (Nazianzi Gergely, Oratio 43, 5: PG 36, 500 C).

Kedves Barátaim, az igazi Krisztus-követés a szeretet, amit egyes keresztény szerzők „rejtett vértanúságnak” is neveztek. Ezzel kapcsolatban írja Alexandriai Kelemen: „Akik megvalósítják az Úr parancsait, minden cselekedetükkel tanúságot tesznek róla, minthogy azt teszik, amit Ő akar, és híven segítségül hívják az Úr nevét” (Stromatum IV, 7,43,4: SC 463, Paris 2001, 130). Az evangéliumhoz való őszinte ragaszkodás, akárcsak az ókorban, ma is életeket követelhet, és a világ különböző részein számos keresztény van üldöztetésnek kitéve, s néha a vértanúságnak is. De, amint arra az Úr emlékeztet, „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 10,22).

Forduljunk könyörgésünkkel a Legszentebb Szűzanyához, a Vértanúk Királynőjéhez, hogy őrizze meg jó szándékainkat, főképp azok irányában, akik üldöznek minket. Különösképpen ajánljuk Isten irgalmába az Egyház diakónusait, hogy Szent István példáján megvilágosodva sajátos küldetésüknek megfelelően működjenek közre az evangelizáció feladatában (vö. Verbum Domini ap. buzdítás, 94.).

(Eredeti szöveg itt.)

Szomorú aktualitást adtak az első vértanú ünnepének a Nigériában Karácsony napján elkövetett keresztény-ellenes merényletek. Az Úrangyala-ima végén XVI. Benedek határozottan kiállt mellettük és felemelte szavát a megbékélés érdekében:

„Karácsonykor még erőteljesebben száll imánk Istenhez, hogy fékezze meg az erőszakosok halált osztó kezét, s a világban uralkodjék az igazságosság és a béke. Ám földünket továbbra is ártatlan vér öntözi. Mélységes szomorúsággal értesültem a merényletek híréről, amelyek idén is Jézus Születésének napján okoztak gyászt és fájdalmat Nigéria egyes templomában. Őszinte és szeretetteljes közelségemet kívánom kinyilvánítani a keresztény közösség, s mindazok iránt, akiket ez az értelmetlen tett sújtott, s imádkozom az Úrhoz a nagyszámú áldozatért. Felemelem szavam, hogy a különböző társadalmi csoportok közreműködése révén térjen vissza a biztonság és a nyugalom. Újfent erőteljesen megismétlem: az erőszak csakis fájdalomhoz vezet, romboláshoz és halálhoz. Az egymás iránti tisztelet, a megbékélés és a szeretet az egyetlen út a békéhez.”

A Karácsonykor (és Húsvétkor) szokásos Urbi et Orbi áldás menete az Úrangyala-imádságéra hasonlít (és ilyenkor helyettesíti is ez utóbbit). A Szentatya előbb felolvasta karácsonyi üzenetét, majd 65 nyelven mondta el jókívánságait – köztük a 12. helyen magyarul kívánt „Áldott Karácsonyt” – végül pedig „Urbi et Orbi”, azaz a Városra, Rómára, és a világra adta áldását.

Az ünnepi pápai áldás teljes búcsúval járt együtt azok számára, akik azt a helyszínen, vagy a rádió, a televízió, illetve „az új technológiák révén” követték azt (ez utóbbi kitétel először most hangzott el, amikor a protodiakónus bíboros hivatalosan bejelentette az áldást).

A Szent Péter bazilika központi erkélyéről, az „Áldások loggiájáról” adott ünnepi áldáshoz XVI. Benedek korális ruhát viselt, azaz karinget és bíborszín hermelinprémes téli mozettát stólával. Régebben liturgikus öltözetet, pluviálét (palástot) és püspöksüveget viselt, valamint a ferulát, de az utóbbi években a korális ruha mellett döntöttek, hiszen az ünnepi áldásra nem liturgia keretében (mise vagy zsolozsma) kerül sor.

A pápa mellett jobbfelől Mons. Marco Agostini pápai szertartó és Jean Louis Tauran protodiakónus bíboros állt, balfelől pedig Mons. Guido Marini szertartásmester, Mons. Georg Gaenswein pápai magántitkár illetve Mauro Piacenza bíboros, a Kléruskongregáció prefektusa.

A karácsonyi pápai üzenet szövege itt található eredeti nyelven, itt elolvasható magyarul, itt pedig megtekinthető a magyar közvetítés felvétele.

Kedves Testvérek!

Advent negyedik, utolsó vasárnapján az idén az angyali üdvözlet történetét állítja elénk a liturgia. Ha azt a csodálatos képet szemléljük, amint a Szent Szűz az isteni üzenetet fogadja és felel rá, megvilágosítja bensőnket a belőle mindig újból és újból kiáradó igazság. Most különösen is Mária szüzességére szeretnék kitérni röviden, vagyis arra a tényre, hogy ő Jézus megfoganása után is szűz maradt.

A názáreti esemény hátterében Izajás jövendölése áll: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el.” (Is 7,14). Ez az ősi ígéret Isten Fiának megtestesülésében túláradó beteljesülést nyert. Mert Szűz Mária nemcsak fogant, de a Szentlélek erejéből, vagyis magának Istennek erejéből tette. A méhében életre kelő emberi lény Máriától ölt testet, de léte teljességgel Istentől ered. Teljesen ember, a föld porából – hogy bibliai képpel éljünk – de a magasból, a Mennyből érkezik. Jézus megismerése és hitünk szempontjából lényeges tehát, hogy Mária fogan, s mégis szűz marad, mert azt tanúsítja, hogy a kezdeményezés Istené volt, és főként, mert megmutatja, ki is az, aki megfogant. Ahogyan az Evangélium mondja: „Ezért a születendő Szentet az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,35). Ebben az értelemben Mária szüzessége és Jézus istensége egymásnak kölcsönös garanciája.

Ezért olyan fontos hát az egyetlen kérdés, amit a „nagyon zavarba jött” Mária feltesz az angyalnak: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Lk 1,34). A maga egyszerűségében Mária nagyon is bölcs: nem kételkedik Isten hatalmában, de jobban meg akarja érteni akaratát, hogy teljesen igazodhasson ehhez az akarathoz. Máriát végtelenül meghaladja a Titok, mégis tökéletesen elfoglalja a számára annak középpontjában kijelölt helyet. Szíve és értelme teljességgel alázatos, és Isten éppen ezen egyedülálló alázatossága miatt várja ennek a lánynak „igenjét” ahhoz, hogy tervét megvalósítsa. Tiszteletben tartja méltóságát és szabadságát. Mária „igenjéből” egyszerre következik anyaság és szüzesség, s az a kívánság, hogy Őbenne minden Isten dicsőségére történjék, és a Tőle születendő Fiú egészen kegyelmi ajándék lehessen.

Kedves Barátaim, Mária szüzessége egyszeri és megismételhetetlen. Lelki jelentősége azonban minden keresztényt érint, s lényegében a hittel kapcsolatos. Aki ugyanis mélységesen bízik Isten szeretetében, az a Szentlélek működése révén magába fogadja Jézust, az ő isteni életét. Ez Karácsony titka! Mindnyájatoknak kívánom, hogy bensőséges örömben éljétek meg.

(Eredeti szöveg itt.)

Az Angelus után Szentatyánk megemlékezett a tegnapi madridi boldoggá avatásokról: a Szeplőtelen Szűz Oblátusainak 22 tagját és egy világi személyt emeltek az oltár dicsőségére, akiket a spanyol polgárháború idején gyilkoltak meg hitükért. A pápa kívánja, hogy áldozatuk a megtérés és a kiengesztelődés további számos gyümölcsét teremje.

Ezt követően a Fülöp-szigetek déli vidékeit sújtó trópusi vihar áldozatait biztosította szolidaritásáról XVI. Benedek: „Imádkozom az áldozatokért, akik nagyrészt gyermekek, továbbá a fedél nélkül maradottakért és a számos eltűnt személyért”.

Kedves Testvérek!

Az adventi idő liturgikus szövegei újfent arra hívnak minket, hogy Jézusra várakozva éljünk, hogy ne szűnjünk meg várni eljövetelét, s így nyitottak és készségesek maradjunk a Vele való találkozásra. Ezt az időszakot, amikor örvendezve várjuk Karácsony ünnepét (vö. II. Adventi Prefáció) különösen is jellemzi a szív ébersége, amit a kereszténynek mindig, a mindennapok során gyakorolnia kell. A külső környezet a szokásos, kereskedelmi jellegű üzeneteket kínálja, mégha talán visszafogottabban is a gazdasági válság miatt. A kereszténynek úgy kell élnie Adventben, hogy ne hagyja figyelmét eltéríteni a csillogás által, hanem helyesen értékelje a dolgokat, s így belső tekintetét Krisztusra szegezze. Ha ugyanis kitartunk „imádságban virrasztva és dicséretében ujjongva” (u.o.), szemeink képesek lesznek felismerni Benne a világ igazi világosságát, amely azért jön, hogy eloszlassa a homályt.

A mai, „Gaudetének” nevezett vasárnap liturgiája különösen is biztat minket az örömre: nem szomorú, hanem vidám virrasztásra. „Gaudete Domino semper” – írja Szent Pál: „örüljetek az Úrban szüntelenül!” (Fil 4,4). Az igazi öröm nem a szórakozás, kikapcsolódás gyümölcse, a szó etimológiai értelmében, vagyis az élet feladatai és felelőssége elől való menekvést értve rajta (az olasz eredetiben: divertirsi, latinul: di-vertere – ford. megj.). Az igazi öröm valami mélyebbhez kötődik. Persze a hétköznapi, gyakran szédületes életritmus közepette fontos időt találni a pihenésre, a kikapcsolódásra, de az igazi öröm az Istennel való kapcsolathoz kötődik. Aki saját életében már találkozott Krisztussal, szívében olyan derűt és örömöt tapasztal meg, amit senki és semmilyen helyzet nem tud elvenni. Szent Ágoston nagyon is jól értette ezt; az igazságot, a békét, az örömöt keresvén, miután életében már sok mindent keresett hiába, azzal a híres kifejezéssel zárja, hogy az ember szíve nyugtalan, nem lel derűt és békét, amíg meg nem nyugszik Istenben (vö. Vallomások, I,1,1). Az igazi öröm nem egy múló lelkiállapot, sem pedig valami, amit saját erőnkből érhetnénk el, hanem olyan ajándék, ami az élő Jézussal való találkozásból fakad, ha helyet adunk Neki önmagunkban, ha befogadjuk az életünket vezérlő Szentlelket. Erre hív minket Pál apostol, aki azt mondja: „A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketeket és testeteket feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig” (1 Tessz 5,23). Most, az adventi időben erősödjünk meg a bizonyosságban, hogy az Úr eljött közénk és folyamatosan megújítja vigasztaló, szerető és örömteli jelenlétét. Bízzunk Benne; amint ugyancsak Szent Ágoston mondja, saját tapasztalatának fényében: az Úr közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz – „interior intimo meo et superior summo meo” (Vallomások, III,6,11).

Bízzuk utunkat a Szeplőtelen Szűzre, akinek lelke ujjongott az üdvözítő Istenben. Vezesse ő szíveinket Jézus eljövetelének örvendező várásában, egy imádsággal és jócselekedetekkel teli várakozásban.

(Eredeti szöveg itt.)

Advent harmadik vasárnapján hagyomány Rómában, hogy a város plébániáinak gyermekei elviszik a Szent Péter térre a karácsonyi betlehemeikbe szánt Jézuska-szobrokat, hogy a Szentatya megáldja azokat.

Ma külön köszöntötte XVI. Benedek az európai országok életvédő szervezeteinek jelen levő képviselőit is, akik előző nap a római városházán rendeztek konferenciát. Magyarországot Soltész Miklós családügyi és szociális államtitkár, valamint Frivaldszky Gáspár és felesége, Edit, az Együtt az Életért Közhasznú Egyesület elnöke képviselték – családostul – az Úrangyala-imádságon is.

A Szentatya szavai:

Kedves Testvérek, mai első köszöntésem a római gyermekeknek szól, akik a „Jézuskák” hagyományos megáldására jöttek el a Centro Oratori Romani szervezésében. Köszönet mindannyiótoknak! Kedves gyerekek, amikor majd betlehemetek előtt imádkoztok, emlékezzetek meg rólam is, amint én is megemlékezem rólatok. Köszönöm és boldog Karácsonyt!

Örömmel köszöntöm az életvédő mozgalom számos európai országból érkezett képviselőit a Chiara Lubich emlékének odaítélt „Kalkuttai Teréz Anya-díj” átadása alkalmából. Kedves Barátaim, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata évfordulóján emlékezzünk meg arról, hogy minden jog közül az első az élethez való jog. Minden jót kívánok tevékenységetekhez!

December 8., Szeplőtelen Fogantatás ünnepe a Vatikánban és Olaszországban is munkaszüneti nap, így a Szentatya délben a hívekkel és zarándokokkal együtt imádkozza el az Úrangyalát. Délután pedig felkeresi a Piazza di Spagna-n álló Mária-szobrot, ahol egész nap követik egymást a virágokkal hódoló hívek és zarándokcsoportok, hogy ő is a Szűzanya lábai elé helyezze virágait. Íme az idei ünnepi Úrangyala-beszéd magyarul:

Kedves Testvérek!

A mai napon Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepét üli az Egyház. Amint azt Boldog IX. Piusz az 1854-es Ineffabilis Deus apostoli levélben kijelentette, Mária „a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és különleges kegyéből, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt”. Ezt a hitigazságot tartalmazzák Gábriel arkangyal hozzá intézett szavai: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr!” (Lk 1,28). A „kegyelemmel teljes” kifejezés Isten szeretetének csodálatos művére utal, amelynek révén a bűn által elveszett életünket és szabadságunkat kívánta visszaadni az Ő megtestesült, meghalt és feltámadott Egyszülött Fia által. A keleti és a nyugati Egyház a II. század óta ezért ünnepli és hívja segítségül a Szüzet, aki igenjével közelebb vitte az eget a földhöz, s így „Isten szülője és életünk dajkája” lett, ahogyan Szent Romanosz Melodosz írja egy régi himnuszban (Canticum XXV in Nativitatem B. Mariae Virginis, in J.B. Pitra, Analecta Sacra t. I, Parigi 1876, 198). A VII. században Jeruzsálemi Szent Szofroniosz magasztalja Mária nagyságát, mert Benne a Szentlélek vett lakást és úgy fogalmaz: „Te meghaladsz minden ajándékot, amellyel Isten bőkezűsége valaha is elárasztott bármely embert. Mindenkinél gazdagabb vagy a benned lakó Isten miatt” (Oratio II, 25 in SS. Deiparae Annuntiationem: PG 87, 3, 3248 AB). És amint Szent Béda Venerabilis magyarázza: „Mária áldott az asszonyok között, mert a szüzesség ékességével együtt megkapta a kegyelmet, hogy gyermeknek legyen szülője, aki Isten” (Hom I, 3: CCL 122, 16).

Mi is megkapjuk a „kegyelem teljességét”, aminek fel kell ragyognia életünkben, mert „Urunk, Jézus Krisztus Atyja – írja Szent Pál – minden lelki áldással megáldott minket… kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk… s eleve arra rendelt bennünket, hogy … fogadott gyermekeivé legyünk” (Ef 1,3-5). Ebben a fiúságban az Egyház által részesülünk, keresztségünk napján. Ennek kapcsán írja Bingeni Szent Hildegárd: „Az Egyház tehát szűz anyja az összes kereszténynek. A Szentlélek titokzatos erejéből foganja és hozza világra őket, s felajánlja Istennek, hogy Isten fiainak nevezzék őket” (Scivias, visio III, 12: CCL Continuatio Mediaevalis XLIII, 1978, 142). Végül pedig, Isten Anyja lelki szépségének oly sok megéneklője közül kiemelkedik Clairvaux-i Szent Bernát, aki kijelenti, hogy az „Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes” fohász „kedves Istennek, az angyaloknak és az embereknek. Az embereknek az anyaság miatt, az angyaloknak a szüzesség miatt, Istennek pedig az alázat miatt” (Sermo XLVII, De Annuntiatione Dominica: SBO VI,1, Roma 1970, 266).

Kedves barátaim, arra készülve, hogy ma délután szokás szerint lerójam hódolatomat a Szeplőtelen Szűz Mária előtt a Piazza di Spagna-n, forduljunk hő imánkkal Őhozzá, aki közbenjár Istennél, hogy segítsen hittel megünnepelni az Úr születésének immár közelgő ünnepét.

Kedves Testvérek!

A mai vasárnap az adventi idő második állomását képezi. Az egyházi év ezen időszaka azt a két személyt állítja előtérbe, akiknek kiemelkedő szerepe volt Jézus Krisztus történelmi eljövetelének előkészítésében: Szűz Máriát és Keresztelő Szent Jánost. Különösen ez utóbbira összpontosít Márk evangéliumának mai szakasza, amely Krisztus Előhírnökének személyiségét és küldetését írja le (vö. Mk 1,2-8). Jánost már kinézetében is nagyon aszketikus személyként mutatja be: teveszőrből készült ruhát visel, s a Júdea pusztájában talált sáskával és vadmézzel táplálkozik (vö. Mk 1,6). Jézus egy alkalommal azok ellentéteként mutatta be őt, akik „királyi palotában laknak”, s akik „finom ruhába öltöznek” (Mt 11,8). Keresztelő János stílusának minden keresztényt arra kellene ösztönöznie, hogy életstílusa a józanság legyen, különösen Karácsony ünnepére készülvén, amikoris az Úr – ahogy Szent Pál mondaná – „noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9).

János küldetése pedig a megtérésre szóló rendkívüli felhívás volt: keresztsége „új gondolkodás- és cselekvésmódra hívó lángoló felszólításhoz kapcsolódik, amely mindenekelőtt Isten ítéletének a kihirdetéséhez fűződik” (A Názáreti Jézus, I., Szent István Társulat, 31. o.), és a Messiás küszöbön álló megjelenéséhez, akit úgy jellemez, mint aki „hatalmasabb nálam”, és aki „Szentlélekkel keresztel” (Mk 1,7.8). János felszólítása tehát a józan életstílusnál tovább és mélyebbre megy: belső változásra szólít, kezdve saját bűnünk felismerésével és megvallásával. Miközben Karácsonyra készülünk fontos, hogy magunkba szálljunk, és őszintén felülvizsgáljuk életünket. Hagyjuk magunkat megvilágítani a Betlehemből kiáradó fénysugártól, annak fényétől, aki a „nagyobb”, s mégis kicsinnyé lett, aki a „hatalmasabb”, s mégis gyöngévé lett.

Mind a négy evangélista Izajás próféta egyik mondatára utal Keresztelő János prédikációjának bemutatásakor: „Egy hang kiált: ’Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át’” (Iz 40,3). Márk egy másik prófétától, Malakiástól is idéz, aki azt mondja: „Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat” (Mk 1,2, vö. Mal 3,1). Ezekben az ószövetségi utalásokban „Isten megmentő beavatkozásáról van szó, aki előlép rejtettségéből, hogy ítéljen és megmentsen; neki kell megnyitni az ajtót, előkészíteni az utat” (A Názáreti Jézus, I., Szent István Társulat, 31. o.).

Bízzuk Mária, a várakozó Szűz anyai közbenjárására az érkező Úr elé vivő utunkat, miközben haladunk tovább az Adventben, hogy előkészítsük szívünkben és életünkben az Emmánuel, a velünk levő Isten eljövetelét.

(Eredeti szöveg itt.)

Az Úrangyala-imádság végén elhangzott üzenetében a Szentatya három, a migránsokkal, menekültekkel kapcsolatos évfordulóra kívánta felhívni a figyelmet:

„A következő napokban ünneplik Genfben és más városokban a Nemzetközi Migrációs Szervezet létrejöttének 50., a Menekültek Státusáról Szóló Genfi Egyezmény 60., valamint a Hontalanság Eseteinek Csökkentéséről Szóló Egyezmény 50. évfordulóját.

Az Úrnak ajánlom mindazokat, akiknek – gyakran kényszer hatására – el kell hagyniuk saját országukat, vagy nincsen állampolgárságuk. Szolidaritásra bátorítok velük kapcsolatban, s imádkozom mindazokért, akik – súlyos fáradalmak és veszélyek árán is – ezen szükséghelyzetben levő testvérek védelmén és megsegítésén fáradoznak.”

Ezt nemcsak az indokolta, hogy a Vatikánban külön dikasztérium foglalkozik a migránsok lelkipásztori ellátásának ügyével, hanem az is, hogy a Szentszék éppen a december 5-7-i ünnepi IOM-ülésen válik a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) tagjává.

A Genfi Egyezményt a Szentszék 1956-ban írta alá, és csatlakozott az 1967-es kiegészítő jegyzőkönyvhöz is. A hontalanság megelőzésével kapcsolatos egyezményhez viszont a Szentszék nem csatlakozott, tekintettel a Vatikánvárosi Állam és a vatikáni állampolgárság sajátosságaira.