Kedves Testvérek!

A mai vasárnapi evangéliumi olvasmányban (Mk 1,21-28) Jézus egy szombaton a kafarnaumi zsinagógában prédikál, abban a Galileai-tavi kisvárosban, ahol Péter és testvére, András lakott. A népet ámulatba ejtő tanítást követi a „tisztátalan lélektől megszállt ember” megszabadítása (ld. 23.), aki Jézusban felismeri „az Isten Szentjét”, vagyis a Messiást. Híre hamarosan elterjedt az egész vidéken, amerre csak elhaladt hirdetve Isten Országát és meggyógyítva mindenféle betegséget: szó és tett. Aranyszájú  Szent János rámutat, hogy az Úr „hallgatói épülésére váltakoztatja beszédét: a csodákra jönnek a szavak, majd a tanítást ismét csodák követik” (Hom. in Matthaeum 25, 1: PG 57, 328).

Jézus igéje, amivel az emberekhez fordul, közvetlen utat nyit az Atya akarata és saját maguk igazsága felé. Nem így volt ez viszont az írástudók esetében, akiknek a Szentírást számtalan gondolatmenet segítségével kellett megpróbálniuk értelmezni. Továbbá, Jézus hatásos szavához a gonosztól való megszabadítás jelei társultak. Szent Atanáz rámutat, hogy „a gonosz lelkeknek parancsolni s elűzni őket nem emberi mű, hanem isteni”; ugyanis az Úr „eltávolított az emberektől minden bajt  és betegséget. Ki kételkedett volna még hatalma láttán… hogy Ő a Fiú, Isten Bölcsessége és Hatalma?” Oratio de Incarnatione Verbi 18.19: PG 25, 128 BC.129 B). Az isteni hatalom nem része a természet erőinek. Isten szeretetének ereje hozza létre a világegyetemet, majd pedig  megtestesülvén az Egyszülött Fiúban, s így alászállva emberségünkbe, meggyógyítja a bűn által megrontott világot. Romano Guardini írja: „Jézus egész létezése a hatalom alázattá alakítása… az uralkodó lealacsonyodik a szolgai alakhoz” (vö. Romano Guardini: Az újkor vége – A hatalom. Vigilia Könyvek, 1994.).

Az emberek számára a hatósági hatalom gyakran csak birtoklást, hatalmat, uralmat, sikert jelent. Isten számára azonban a hatalom szolgálat, alázat, szeretet. Azt jelenti, hogy magunkévá tesszük Jézus gondolkodásmódját, amely lehajol megmosni a tanítványok lábát (ld. Jn 13,5), az ember valódi javát keresi, begyógyítja a sebeket, képes az életet odaadó hatalmas szeretetre, mert maga a Szeretet. Egyik levelében Sienai Szent Katalin azt írja: „a hit fényében valójában meg kell látnunk és fel kell ismernünk, hogy Isten a legfőbb és örök Szeretet, s nem akarhat mást, mint javunkat” (Ep. 13 in: Le Lettere, vol. 3, Bologna 1999, 206; vö. Sziénai Szt. Katalin: Levelek, Szent István Társulat, Budapest, 1983.).

Kedves Barátaim! Jövő csütörtökön, február 2-án ünnepeljük Urunk Bemutatásának ünnepét, a Szerzetesek Világnapját. Kérjük bizalommal Szűz Máriát, vezesse szívünket, hogy mindenkor az isteni irgalmassághoz folyamodjunk, amely megszabadítja és meggyógyítja emberségünket, elhalmozva azt minden kegyelemmel és jótéteménnyel, a szeretet hatalmával.

(Eredeti szöveg itt.)

* * *

Megjegyzés:

Hagyomány, hogy január utolsó vasárnapján két gyermek az olasz Azione Cattolica békemenete képviseletében egy-egy fehér galambot enged szabadon a pápa dolgozószobájának ablakából. A galambok többnyire nem azonnal repülnek tova. Most is így történt: az egyik a párkányra ült, a másik visszarepült az ablakon. A pápa nevetve kommentálta: "A pápa házában akarnak maradni! Nem könnyű..."  - ti galambot röptetni :)

Kedves Testvérek!

A mai vasárnap a keresztények egységéért végzett imahét közepére esik, amit január 18-25. között tartunk. Szeretettel kérek mindenkit, hogy csatlakozzon az imádsághoz, amellyel Jézus fordult az Atyához szenvedése előestéjén: „Legyenek mindnyájan egy, hogy a világ higgyen” (Jn 17,21). Az idén az egységért végzett imahét elmélkedése Szent Pál korinthusiakhoz írott első levelének egyik szakaszához kapcsolódik: „Mindannyian el fogunk változni a mi Urunk Jézus Krisztus győzelme által” (vö. 1Kor 15,51-58). Krisztusnak a bűn és a halál felett aratott győzelméről elmélkedünk, azaz feltámadásáról, mint olyan eseményről, ami radikálisan átalakítja mindazokat, akik hisznek Őbenne, s megnyitja előttük egy romolhatatlan és halhatatlan élet kapuját. A Jézus Krisztusba vetett hit átalakító erejének felismerése és befogadása segíti a keresztényeket a teljes egység keresésében is.

Az idén az egységért végzett imahét segédanyagait egy lengyel csoport készítette. Lengyelország hosszú történelme során bátran küzdött a különféle viszontagságok ellen, s ismételten bizonyságát adta hitből táplálkozó nagy elszántságának. Az imént emlegetett szavak ezért Lengyelországban különleges visszhangra lelnek s nagy kifejező erővel bírnak. A századok során a lengyel keresztények spontán megérezték, hogy szabadságvágyuknak lelki dimenziója is van, s megértették, hogy az igazi győzelem csakis akkor jön el, ha azt mély belső átalakulás kíséri. Arra emlékeztetnek bennünket, hogy az egységkeresést akkor lehet realisztikusan folytatni, ha az átalakulás mindenekelőtt bennünk megy végbe, ha engedjük működni az Istent, ha engedjük magunkat átalakítani Krisztus képmására, ha belépünk a Krisztusban való új életbe, mert az az igazi győzelem. Az összes keresztény látható egysége mindig felülről, Istentől jön, és megkívánja, hogy alázattal megvalljuk gyengeségünket és elfogadjuk az ajándékot. Amint azt Boldog II. János Pál pápa gyakran mondogatta, minden ajándék egyben feladat is. Az Istentől származó egység tehát azt a mindennapi erőfeszítést kívánja meg tőlünk, hogy megnyíljunk egymás iránt a szeretetben.

A keresztények egységéért végzett imahét immár hosszú évtizedek óta az Egyház ökumenikus tevékenységének központi elemét alkotja. Az az idő, amit a Krisztus tanítványainak teljes egységéért mondott imádságnak szentelünk lehetővé teszi, hogy mélyebben megértsük, miként fog átalakítani bennünket az Ő győzelme, feltámadásának ereje. Szerdán, a szokásoknak megfelelően a Falakonkívüli Szent Pál-bazilikában zárjuk az imahetet, Szent Pál megtérése ünnepének vesperásával, amelyen a többi keresztény egyház és közösség képviselői is részt vesznek. Nagy számban hívlak benneteket erre a szertartásra, hogy közösen forduljunk imáinkkal az Úrhoz, az egység forrásához. De már most ajánljuk azt fiúi bizalommal a Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja közbenjárásába.

(Eredeti szöveg itt.)

* * *

Megjegyzés:

Rómában az ökumenikus imahét nem vasárnaptól vasárnapig tart, hanem mindig a január 25-ét megelőző nyolc napon. Ezáltal két szimbolikus ünnep adja keretét: január 18. az ősi liturgikus hagyományban Szent Péter római székfoglalásának ünnepe (február 22. eredetileg Péter antióchiai székfoglalásának ünnepe volt), január 25. pedig Szent Pál megtérése. Ez is kifejezi, hogy a keresztény egység végső soron Péter és Pál apostolokra, a római egyház „oszlopaira” támaszkodik. A pápa ezért tartja a minden keresztény felekezet által kiemelkedően tisztelt Pál apostol sírjánál az imahét római központi eseményét. A vesperás mint liturgikus forma alkalmas arra, hogy a keresztény felekezetek közös imádságának keretéül szolgáljon.

Kedves Testvérek!

A mai, évközi második vasárnapi szentírási olvasmányok a hivatás témájáról szólnak: az evangéliumban az első tanítványok meghívása Jézus részéről, az olvasmányban pedig Sámuel próféta meghívása szerepelt. Mindkét elbeszélésben kiemelkedik a közvetítő szerepét játszó személy fontossága, aki a meghívottaknak segít felismerni Isten szavát, és követni azt. Sámuel esetében Éliről van szó, a silói templom papjáról, ahol régen a szövetség ládáját őrizték mielőtt Jeruzsálembe szállították volna. Egy éjjel Sámuel, aki még kisfiú volt és kiskora óta a templom szolgálatában állt, álmában háromszor is szólítani hallotta magát, és odaszaladt Élihez. De nem ő hívta. Harmadszorra Éli megértette ezt, és azt mondta Sámuelnek: Ha még egyszer szólít, válaszolj: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád!” (1Sám 3,9). Így is történt, s attól fogva Sámuel megtanulta felismerni Isten szavát és hűséges prófétájává lett. Jézus tanítványai esetében Keresztelő János a közvetítő. Jánosnak ugyanis népes tanítványi köre volt, s közéjük tartozott a két testvérpár, Simon és András, illetve János és Jakab, akik galileai halászok voltak. S a Keresztelő éppen közülük kettőnek mutatta meg Jézust, a Jordán folyóban történt megkeresztelkedése másnapján. Ezekkel a szavakkal mutatott rá: „Íme az Isten Báránya!” (Jn 1,36), ami olyan, mintha azt mondta volna: íme a Messiás. S azok ketten követték Jézust, sokáig vele maradtak és megbizonyosodtak róla, hogy valóban Ő a Krisztus. Azonnal el is mondták a többieknek, s így alakult ki a későbbi apostoli testület első magja.

E két szöveg fényében szeretnék rámutatni arra, hogy a lelki vezetőnek döntő szerepe van a hit kifejlődésében, s különösen annak a sajátos meghívásnak megválaszolásában, amely az Isten és az Ő népe szolgálatára történő felszenteltetésre szól. Már maga a keresztény hit is feltételezi a hírül adást és a tanúságtételt: hiszen nem másról van szó, mint elfogadni az örömhírt, hogy a Názáreti Jézus meghalt és feltámadt, és ő Isten. Így az a hivatás is, hogy Jézust közelebbről kövessük, lemondva a saját család alapításáról, hogy az Egyház nagy családjának szenteljük magunkat, általában egy „idősebb testvér”, többnyire egy pap tanúságtétele és javaslata révén érkezik. Nem feledve persze a szülők alapvető szerepét, akik valódi, örömteli hitükkel és házastársi szeretetükkel megmutatják gyermekeiknek, hogy szép és lehetséges is az egész életet Isten szeretetére építeni.

Kedves Barátaim, imádkozzunk Szűz Máriához minden nevelőért, különösen a papokért és a szülőkért, hogy teljesen tudatában legyenek, mennyire fontos az ő lelki szerepük, hogy a fiatalokban az emberi fejlődés mellett elősegítsék az Isten hívására adandó választ is, hogy azok ki tudják mondani: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád!”

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Ma Urunk Megkeresztelkedése Ünnepét üljük. Délelőtt 16 gyermeket részesítettem a keresztség szentségében, s ezért most arról szeretnék néhány rövid gondolatot megfogalmazni, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. De először is induljunk ki egyszerűen gyermeki mivoltunkból: ez egy mindannyiunk számára közös alaphelyzet. Nem mindenki szülő, de az biztos, hogy mindnyájan gyermekek vagyunk. Világra jönni soha nem választás kérdése, mert előtte nem kérdezik meg tőlünk, meg akarunk-e születni. De életünk folyamán kifejleszthetünk egy szabad hozzáállást az élethez: elfogadhatjuk mint ajándékot, és bizonyos értelemben azzá „válhatunk”, amik már vagyunk: fiak. Ez a lépés fordulópontot képez személyi érettségünkben, s a szüleinkkel való kapcsolatban is, akik iránt hála tölt el. Olyan lépés ez, amely képessé tesz minket, hogy magunk is szülővé váljunk – nem biológiai értelemben, hanem erkölcsileg.

Isten vonatkozásában is mindannyian gyermekek vagyunk. Isten minden teremtmény létezésének eredete, és minden emberi lénynek egyedi módon Atyja: egyedi, személyes kapcsolatban áll vele. Isten mindnyájunkat akart és szeret. És ebben az Istennel való kapcsolatban, hogy úgy mondjam, „újjászülethetünk”, vagyis azzá válhatunk, amik vagyunk. Ez a hit révén történik meg, az Istenre mint létezésünk eredetére és alapjára kimondott mély és személyes „igen” révén. Ezzel az „igennel” az életet elfogadom a mennyei Atya ajándékának, egy olyan Szülő ajándékának, akit nem látok, de akiben hiszek, és akiről szívem mélyén érzem, hogy az én Atyám és minden embertestvéremé, egy végtelenül jóságos és hű Atya. S mire épül az Atyaistenbe vetett hit? Jézus Krisztusra épül: az ő személye és története mutatja meg nekük, ismerteti meg velünk az Atyát, amennyire csak ebben a világban lehetséges. Hinni abban, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, lehetővé teszi, hogy a „újjászülessünk a magasból”, vagyis Istentől, aki a szeretet (vö. Jn 3,3). És ismét vegyük csak figyelembe, hogy senki nem teszi magát emberré: anélkül születtünk, hogy mi magunk tettük volna, megszületésünk mint passzív esemény megelőzi aktív cselekményeinket. Ugyanez érvényesül keresztényi mivoltunk esetében is: senki nem teheti magát kereszténnyé kizárólag saját akaratából. A keresztényi mivolt is ajándék, ami megelőzi cselekvésünket: újjá kell születnünk egy új születés révén. Szent János azt mondja: „akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12). Ez a keresztség szentsége. A keresztség az új születés, ami megelőzi cselekvésünket. Hitünkkel elébe mehetünk Krisztusnak, de csakis Ő maga tehet minket kereszténnyé és adhatja meg ezen szándékunkra, vágyunkra a választ, amivel magunk nem rendelkezünk, a méltóságot és a hatalmat, hogy Isten fiai lehessünk.

Kedves Barátaim! Urunk Megkeresztelkedésének vasárnapja lezárja a karácsonyi időt. Adjunk hálát Istennek ezért a nagy titokért, ami az Egyház és az egész világ számára az újjászületés forrása. Isten az ember fiává lett, hogy az ember Isten fiává legyen. Újult örömmel legyünk hát fiak: emberként és keresztényként, megszületve és újjászületve egy új, isteni létezésre. Egy apa és egy anya szeretetéből megszületve, s Isten szeretetéből újjászületve a keresztség által. Szűz Máriától, Krisztus és mindazok Anyjától, akik hisznek Benne, kérjük, hogy segítsen valóban Isten gyermekeiként élni, nem szavakban, vagy nem csak szavakban, hanem tettekkel. Szent János írja még: „Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást parancsa szerint” (1 Jn 3,23).

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves testvérek!

Ma, Urunk Megjelenése Ünnepén a Szent Péter-bazilikában két új püspököt szenteltem, ezért bocsássátok meg a késést. Vízkereszt egy nagyon régi ünnep, mely a keresztény Keletről származik és azt emeli ki, hogy Jézus Krisztus megnyilvánult minden nép számára: őket jelképezik a Napkeleti Bölcsek, akik a Betlehemben épphogy megszületett zsidók királyát jöttek imádni, Szent Máté Evangéliuménak elbeszélése szerint (vö. Mt 2,1-12). A Karácsony éjjelén gyúlt „új fény” (vö. I. karácsonyi prefáció) ma felragyog az egész világ számára, amint azt a csillag képe is sugallja, az égi jel, ami a Bölcsek figyelmét felkeltve elvezette őket Júdeába.

Az egész karácsonyi-vízkereszti időszakot a fény témája jellemzi, ami azzal is kapcsolatos, hogy az északi féltekén a téli napfordulót követően a nappalok újra elkezdenek hosszabbodni az éjszakához képest. Azonban földrajzi helyzetétől eltekintve minden nép számára érvényes Krisztus szava: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Jézus a nap, mely feltűnt az emberiség horizontján, hogy megvilágosítsa mindannyiunk személyes létezését és együtt elvezessen minket zarándokutunk céljához, a szabadság és a béke földjére, ahol mindörökre teljes közösségben élünk majd Istennel és egymás között.

Krisztus az üdvösség ezen misztériumának hirdetését Egyházára bízta. Ahogyan Szent Pál írja, „a Lélek a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta, hogy Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és részesei az ígéretnek, az evangélium révén” (Ef 3,5-6). Az Izajás próféta által Jeruzsálem szent városához intézett felhívás az Egyházra is alkalmazható: „Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad” (Iz 60,1-2). Így is van, ahogy a próféta mondja: a világ a maga összes erőforrásával sem képes világosságot biztosítani az emberiségnek, hogy útján eligazodhasson. Ezt tapasztaljuk napjainkban is: a nyugati civilizáció irányvesztettnek tűnik, csak tapogatózik. De az Egyház, Isten Igéjének köszönhetően átlát a homályon. Nem nyújt szakmai megoldásokat, de tekintetét a célra szegezi és az Evangélium világosságát kínálja fel minden jószándékú embernek, bármely nemzethez vagy kultúrkörhöz tartozzék is.

Ez a feladata a pápai képviselőknek is az államoknál és a nemzetközi szervezetekben. Amint említettem, éppen ma délelőtt volt abban az örömben részem, hogy két apostoli nunciust szentelhettem püspökké. Ajánljuk Szűz Máriának az ő szolgálatukat és az egész Egyház evangelizációs művét.

(Eredeti szöveg itt.)

A délelőtti ünnepi mise kissé elhúzódott, mert a pápa két újonnan kinevezett apostoli nunciust szentelt püspökké a vatikáni bazilikában. Ezért az Úrangyala is csúszott, s a Szentatya elnézést kért a téren várakozó hívektől.

II. János Pálnak szokása volt, hogy vízkeresztkor ő maga szentelt fel néhány püspököt a világ minden tájáról (pl. Ternyák Csaba érseket 1993-ban, Erdő Péter bíborost és Veres András püspököt 2000-ben). XVI. Benedek nem folytatta ezt a vízkereszti gyakorlatot, s csak néhány esetben szentelt püspököt saját maga. Így a mostani alkalom kivételesnek számít.

Az Úrangyala végén boldog Karácsonyt kívánt a Julián-naptár szerint azt holnap ünneplő keleti egyházaknak.

A fő hír azonban az volt, hogy XVI. Benedek bejelentette, február 18-án konzisztóriumot tart, amelyen 22 új bíborost kreál. Korábbi esetekben a szerdai általános kihallgatás során jelentette be a bíborosi kinevezéseket, de az Úrangyala is hasonló alkalomnak számít, ezért nem meglepő az időzítés.

Kedves Testvérek!

Az év első napjának liturgiájában felhangzik a bibliai hármas áldás: „Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád arcát az Úr és kegyelmezzen néked, fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!” (Szám 6,24-26). Azért szemlélhetjük Isten arcát, mert Jézusban megmutatta magát: Ő a láthatatlan Isten látható képmása. Méghozzá Szűz Máriának is köszönhetően, akinek ma legfontosabb címét ünnepeljük, melynek révén egyedülálló módon részese lett az üdvtörténetnek: ő Isten Anyja. A Magasságbeli Fia az ő méhében öltötte magára a mi testünket, és mi láthatjuk dicsőségét (vö. Jn 1,14), érezhetjük a velünk való Isten jelenlétét.

Úgy kezdjük hát a 2012-es új esztendőt, hogy tekintetünket Isten Arcára szegezzük, aki a betlehemi Gyermekben mutatta meg önmagát, illetve Édesanyjára, Máriára, aki alázatos ráhagyatkozással elfogadta az isteni tervet. Nagylelkű „igenjének” köszönhetően jelent meg a világban az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert (vö. Jn 1,9), és nyílt meg számunkra a béke útja.

Kedves testvérek, amint az immár hagyomány, ma ünnepeljük a Béke Világnapját, a negyvenötödiket. Az államfőkhöz, a nemzetek képviselőihez és minden jószándékú emberhez intézett üzenetemben – melynek témája „A fiatalok nevelése a békére és az igazságosságra” – arra kívántam felhívni a figyelmet, mennyire szükséges és sürgető biztosítani az új nemzedékek számára a személy teljes értékű képzését célzó megfelelő nevelést, beleértve annak erkölcsi-szellemi dimenzióját is (vö. 3. pont). Különösen is hangsúlyozni szeretném, mennyire fontos az igazságosság és a béke értékeire nevelni. Ma a fiatalok némi szorongással tekintenek a jövőre életük figyelmet érdemlő vonatkozásait illetően, úgymint „olyan képzésben részesülni, amely mélységében felkészíti őket a valóság megértésére, a családalapítás nehézségei, a stabil munkahely, valamint ténylegesen hozzájárulni az emberibb és szolidárisabb társadalom építéséhez a politika, a kultúra és a gazdaság területén” (1. pont). Mindenkit arra szólítok, hogy türelemmel és kitartóan keresse az igazságosságot és a békét, hogy őrizze magában a vágyat a helyes és igaz dolgok iránt (5. pont). A béke sosem teljesen megvalósítható, hanem egy cél, amely felé mindannyiunknak törekednünk kell s amelyért mindannyiunknak tennünk kell.

Imádkozzunk azért, hogy az utat olykor fáradságossá tevő nehézségek ellenére ez a mélységes vágy a kiengesztelődés, az igazságosság és a béke konkrét gesztusaiban öltsön testet. Imádkozzunk azért, hogy a nemzetek felelősei újfent készséggel vállalják, hogy elfogadják és elősegítik az emberiség ezen elnyomhatatlan sóhaját. Bízzuk ezen óhajunkat a „Béke Királya” Édesanyjának közbenjárására, hogy a most kezdődő év a remény és a békés együttélés ideje legyen az egész világban.

(Eredeti szöveg itt.)