Kedves Testvérek!
Nagyböjt első vasárnapján Jézussal találkozunk, amint a Jordán folyóban Keresztelő Jánostól megkapta a keresztséget (vö. Mk 1,9), majd a pusztában kísértést szenved (vö. Mk 1,12-13). Szent Márk tömör elbeszélése nélkülözi azokat a részleteket, amiket Máté és Lukács Evangéliumában olvasunk. A szóban forgó pusztának több jelentése is van. Jelölheti az elhagyatottság és a magány állapotát, az ember gyengeségének „helyét”, ahol nincsen támasz és biztonság, ahol a kísértés erősebben érződik. De jelölheti a menedék és az oltalom helyét is, mint az egyiptomi rabságból megmenekült Izrael népe számára, ahol különleges módon lehet megtapasztalni Isten jelenlétét. Jézus „negyven napig kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán” (Mk 1,13). Nagy Szent Leó ezt úgy kommentálja, hogy „az Úr el akarta szenvedni a kísértő támadását, hogy megvédjen bennünket segítségével és tanítson bennünket példájával” (Tractatus XXXIX,3 De ieiunio quadragesimae: CCL 138/A, Turnholti 1973, 214-215).
Mire taníthat bennünket ez a jelenet? Amint a „Krisztus követése” könyvében olvassuk, „ember amíg csak él, teljesen sohasem lehet biztonságban a kísértésektől, (…) de a türelem és az igazi alázatosság által minden ellenségünknél erősebbek lehetünk” (Kempis Tamás: Krisztus követése, I. Könyv 13. fejezet. Ford. Jelenits István, Sch.P.). A türelem és az alázatosság révén, amivel nap mint nap követjük az Urat, megtanuljuk, hogy életünket ne rajta kívül építsük, mintha Ő nem is létezne, hanem Őbenne és Ővele, mert Ő az igaz élet forrása. Az emberi történelemben mindig jelen van a kísértés, hogy Istent elmozdítsuk, mi egyedül tegyünk rendet önmagunkban és a világban, csakis saját képességeinkre támaszkodva.
Jézus hirdeti, hogy „beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa” (Mk 1,15), hirdeti, hogy Őbenne valami új történik: Isten váratlan módon fordul az emberhez, egyedülállóan konkrét és szeretetteljes közelséggel. Isten megtestesül és belép az ember világába, hogy magára vegye a bűnt, hogy legyőzze a rosszat és visszavezesse az embert Isten világába. Ám a híradáshoz az a kérés társul, hogy viszonozzuk e nagy ajándékot. Jézus ugyanis hozzáteszi: „térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15). Felszólít, hogy higgyünk Istenben és életünk minden napját az Ő akaratához igazítsuk, minden cselekedetünket és gondolatunkat a jóra irányítva. A Nagyböjt alkalmas idő, hogy megújítsuk és szilárdabbá tegyük kapcsolatunkat Istennel a napi imádság, a bűnbánat gesztusai és a testvéri szeretet cselekedetei révén.
Híven fohászkodjunk a Szentséges Szűz Máriához, hogy nagyböjti készületünket oltalmazóan kísérje, és segítsen belevésni szívünkbe és életünkbe Jézus Krisztus szavait, hogy megtérjünk Őhozzá. Imáitokba ajánlom továbbá a lelkigyakorlatot, amit ma este kezdek meg a Római Kúria munkatársaival együtt.
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek!
Különösen is ünnepi a mai vasárnap a Vatikánban a tegnapi konzisztórium miatt, amelyen 22 új bíborost kreáltam. Nagy örömömre szolgált, hogy ma délelőtt velük mutattam be a szentmisét a Szent Péter-bazilikában, az Apostol sírjánál, akit Jézus arra hívott meg, hogy „sziklává” legyen, amire Egyháza épülhet (vö. Mt 16,18). Arra kérlek tehát benneteket, ti is ajánljátok fel imáitokat ezen tiszteletre méltó Testvérekért, akiknek ezentúl még inkább feladata, hogy együttműködjenek velem az egyetemes Egyház vezetésében, és tanúságot tegyenek az Evangéliumról, akár életük árán is. Ezt jelzi ugyanis öltözékük piros színe, a vér és a szeretet színe. Némelyek közülük Rómában dolgoznak, a Szentszék szolgálatában, mások fontos egyházmegyék főpásztorai, egyesek pedig hosszú és megbecsült tudományos és oktatási tevékenységükkel tűntek ki. Annak a testületnek lettek tagjai, amely közvetlenül segíti a pápát az egyházi kommúnió és az evangelizáció szolgálatában. Örömmel fogadjuk őket, emlékezve arra, amit Jézus mondott a tizenkét apostolnak: „Aki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,44.45).
Ennek az egyházi eseménynek liturgikus keretét Szent Péter Székfoglalásának ünnepe adja, amit előrehoztunk a napi napra, ugyanis annak rendes február 22-i dátumán lesz most Hamvazószerda, a Nagyböjt kezdete. A „szék” (katedra) a püspöknek fenntartott ülőhely, s ebből származik a „székesegyház” (katedrális) elnevezés, amivel azt a templomot illetik, amelyben a püspök vezeti a liturgiát és tanítja a népet. Szent Péter Széke (Cathedra Petri), amit a vatikáni bazilika apszisában Bernini monumentális szobra jelenít meg, Péter és az ő utódai azon különleges küldetését jelképezi, hogy legeltessék Krisztus nyáját, s őrizzék meg annak egységét a hitben és a szeretetben. Antiochiai Szent Ignác már a második század elején egyedülálló primátust tulajdonított a Rómában levő egyháznak, amikor a rómaiakhoz írt levelében úgy köszöntötte mint amelyik „vezeti a szeretetközösséget” (megj.: másutt „elöl jár a szeretetben”, vagy „a szeretet vezetője” fordítás szerepel, ld. pl. Ókeresztény Írók III., Apostoli atyák, Szt. István Társulat, Bp. 1980., 179. o. – ford. megj.). A római közösség eme különleges szolgálata, feladata onnan fakad, hogy ebben a városban ontotta vérét – számos más vértanú mellett – Péter és Pál apostol. Íme, ismét csak a vér és a szeretet tanúságtétele. Péter Széke tehát a hatalom jele ugyan, de Krisztus hatalmáé, ami a hitre és a szeretetre épül.
Kedves Barátaim, ajánljuk az új bíborosokat a Szentséges Szűz Mária anyai oltalmába, hogy mindenkor segítse őket egyházi szolgálatukban és támogassa őket a megpróbáltatásokban. Mária, az Egyház Anyja segítsen engem és munkatársaimat, hogy fáradhatatlanul dolgozzunk Isten népének egységén, s az üdvösség üzenetének hirdetésén minden népnek, alázattal és bátran végezve az igazság szolgálatát a szeretetben.
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek!
Múlt vasárnap láttuk, hogy nyilvános fellépése során Jézus sok beteget meggyógyított, kinyilvánítva ezáltal, hogy Isten az életet akarja az ember számára, méghozzá a teljes életet. A most vasárnapi evangéliumban (Mk 1,40-45) Jézus egy olyan betegséggel szembesül, amit abban az időben a legsúlyosabbnak tartottak, s ami az embert „tisztátalanná” tette és kizárta a társadalmi kapcsolatokból: vagyis a leprával. A vonatkozó külön törvények (vö. Lev 13-14) a papoknak tartották fenn a leprássá nyilvánítás feladatát, s ugyancsak a papnak kellett megállapítania a gyógyulást, s visszaengedni a gyógyult beteget a rendes életbe.
Miközben Jézus a galileai falvakat járja egy leprás áll elébe és így szól: „Ha akarod, megtisztíthatsz!”. Jézus nem kerüli az érintkezést azzal az emberrel, sőt, az állapota iránti mély részvéttől vezéreltetve kinyújtja kezét és – a törvényi tilalmat átlépve – megérinti, majd azt mondja neki: „Akarom, tisztulj meg!”. Krisztusnak abban a cselekedetében s azokban a szavaiban benne foglaltatik az egész üdvtörténet. Megtestesül benne Isten gyógyító akarata, amellyel meg akar tisztítani a minket eltorzító és kapcsolatainkat tönkretevő rossztól. Jézus kezének a leprással való érintkezésével leomlik minden válaszfal Isten és az emberi tisztátalanság között, a Szent és annak ellentéte között. Persze nem azért, hogy tagadja a rossz létezését és negatív erejét, hanem hogy megmutassa, Isten szeretete erősebb minden rossznál, még a legfertőzőbbnél és a legocsmányabbnál is. Jézus magára vette betegségeinket, „leprássá” lett, hogy mi megtisztuljunk.
Ennek az evangéliumi résznek ragyogó egzisztenciális kommentárját adja Assisi Szent Ferenc híres esete, amit végrendelete elején így foglal össze: „Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, a bűnbánat útját: míg bűnökben éltem, szinte elviselhetetlennek tűnt fel előttem bélpoklosok látása. És íme, maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb elviselhetetlennek látszott számomra, egyszerre testem és lelkem mondhatatlan édességére fordult. Utána egy kevés ideig még vártam; azután elhagytam a világot.” (FF, 110; magyarul: Isten rabjai. Assisi Szent Ferenc és Jacopone da Todi írásai és versei. Interpopulart, Szentendre, 1993). Azokban a leprásokban, akikkel Ferenc akkor találkozott, mikor még úgymond „bűnökben élt”, jelen volt Jézus. És akkor, amikor odalépett egyikükhöz, s undorát legyőzvén megölelte, Jézus meggyógyította Ferencet leprájából, vagyis büszkeségéből, és megtérítette Isten szeretetére. Íme, ez hát Krisztus győzelme, a mi mélységes gyógyulásunk és feltámadásunk az új életre!
Kedves Barátaim! Forduljunk imádsággal Szűz Máriához, akinek tegnap emlékeztünk meg lourdes-i jelenéseiről. Szent Bernadettre egy mindig aktuális üzenetet bízott a Szűzanya: az imádságra és a bűnbánatra szóló felszólítást. Anyja révén mindig Jézus közeledik hozzánk, hogy megszabadítson a test és a lélek összes betegségétől. Hagyjuk, hogy Ő megérintsen és megtisztítson minket, s mi is cselekedjünk irgalmasságot testvéreinkkel!
(Eredeti szöveg itt.)
Az Úrangyala imádság után a pápa többnyire a nagy világnyelveken köszönti az összegyűlt zarándokokat, kiemelve egy-egy nagyobb csoportot, ami egyfajta kitüntetésnek számít. Ezúttal, február 12-én egy magyar csoportot is anyanyelvén köszöntött:
„Szeretettel köszöntöm a magyar zarándokokat, különösen is a kiskunfélegyházai Constantinum Intézmény csoportját. A keresztény szellemben történő nevelés nagy adomány, egyben kötelezettség is, hogy tanúságtételünkkel átadjuk a hitet.”
Kedves Testvérek!
A mai vasárnapi evangélium a betegeket meggyógyító Jézust állítja elénk: először is kézen fogva felsegítette és meggyógyította Simon Péter anyósát, aki lázas betegen feküdt; azután Kafarnaumban az összes beteget, aki csak testében, szellemében vagy lelkében szenvedett, továbbá „sokakat meggyógyított… és sok ördögöt kiűzött” (Mk 1,34). A négy evangélista egyöntetűen tanúsítja, hogy a mindenféle betegségtől és fogyatékosságtól való megszabadítás volt – az igehirdetéssel együtt – Jézus nyilvános működésének legfőbb tevékenysége. A betegségek tulajdonképpen annak jelei, hogy a Rossz működik a világban és az emberben, míg a gyógyulások azt mutatják, hogy Isten Országa, maga az Isten közel van. Jézus Krisztus azért jött, hogy alapjaiban győzze le a Rosszat, s a gyógyulások megelőlegezik halálával és feltámadásával szerzett győzelmét.
Jézus egy nap azt mondta: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mk 2,17). Akkor a bűnösökre utalt, akiket Ő meghívni és üdvözíteni jött. Ámde az is igaz, hogy a betegség tipikusan emberi helyzet, amikor erőteljesen megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk önállóak, hanem szükségünk van másokra. Ilyen értelemben paradox módon azt is mondhatnánk, hogy a betegség üdvös pillanat lehet, amikor megtapasztalhatjuk mások figyelmét és figyelmet szentelhetünk másoknak! Attól az még persze megpróbáltatás marad, ami akár hosszúvá és nehézzé is válhat. Amikor nem jön a gyógyulás, és a szenvedések elhúzódnak, az mintegy ránk nehezedhet, elszigetelődhetünk, s akkor létezésünk lehangolódik és elembertelenedik. Hogyan reagáljunk hát a Gonosz ezen támadására? Természetesen a megfelelő kezelésekkel – s az orvostudomány az elmúlt évtizedekben óriási előrelépéseket tett, amiért hálásak vagyunk. Mégis, Isten Igéje arra tanít, hogy az alapvető és döntő hozzáállás, amivel szembenézhetünk a betegséggel az nem más, mint a hit Istenben, az Ő jóságában. Jézus is mindig ezt ismétli azoknak, akiket meggyógyít: hited megmentett (vö. Mk 5,34.36). A hit számára még a halál ellenében is lehetővé válhat az, ami emberileg lehetetlen. De milyen hitről van szó? Az Isten szeretetébe vetett hitről. Ez az igazi válasz, ami alapjaiban győzi le a Rosszat. Amint Jézus az Atyától kapott szeretet erejével szállt szembe a Gonosszal, úgy mi is szembeszállhatunk és győzhetünk a betegség megpróbáltatásai felett, ha szívünket megmerítjük Isten szeretetében. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik kiállták a szörnyű szenvedéseket, mert Isten mélységes nyugalmat adott nekik. Gondolok itt Chiara Badano nem is oly távoli példájára, akit ifjúsága virágjában ragadott el a gyógyíthatatlan betegség: akik csak meglátogatták világosságot és bizalmat nyertek tőle. Mindazonáltal a betegség idején mindannyiunknak szüksége van emberi melegségre: egy beteg megvigasztalása érdekében a szavaknál is többet számít a derűs és őszinte jelenlét.
Kedves Barátaim, jövő szombaton, február 11-én, a Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária emléknapján tartjuk a Betegek Világnapját. Tegyünk mi is úgy, mint az emberek Jézus korában: lélekben vigyük elé az össze beteget, bízva abban, hogy Ő akarja és képes is meggyógyítani őket. Kérjük továbbá a Szűzanya közbenjárását, különösen is a legnagyobb szenvedésben és elhagyatottságban levőkért. Mária, betegek gyógyulása, könyörögj érettünk!
(Eredeti szöveg itt.)
* * *
A napokban Rómában nagy felfordulást okozó, szokatlan havazást a Szentatya sem hagyhatta szó nélkül: „Szép a hó, de reméljük, hamar eljön a tavasz” - mondta a szokásos köszöntések végén búcsúzóul.
