Kedves Testvérek!
Nemrég fejeződött be a Szent Péter-bazilikában a szentmise, amelyben kilenc új papot szenteltem a Római Egyházmegye számára. Adjunk hálát Istennek ezért az ajándékért, az Egyház iránti hűséges és gondoskodó szeretetének jeléért! Lélekben álljunk az új papok mellett s imádkozzunk, hogy teljesen befogadják a szentségi kegyelmet, amely Jézus Krisztushoz, a Paphoz és Pásztorhoz hasonlóvá tette őket. S imádkozzunk, hogy minden fiatal odafigyeljen Isten szavára, aki szívük bensőjében szól hozzájuk s arra hívja őket, hogy mindentől elszakadva Őt szolgálják. Ez a célja a ma tartott Hivatások Világnapjának. Az Úr ugyanis mindig szólít, mi azonban nem mindig figyelünk oda. Sok minden eltereli a figyelmünket, más felületesebb hangok is; aztán pedig félünk hallgatni az Úr szavára, mert attól tartunk, hogy megfosztana szabadságunktól. Igazából mindegyikünk a szeretet gyümölcse: a szülők szeretetéé persze, de még mélyebben az Isten szeretetéé. A Biblia azt mondja: mégha édesanyád nem akarna is téged, én akkor is akarlak, mert ismerlek és szeretlek (vö. Iz 49,15). Amikor erre rádöbbenek, megváltozik az életem: válasz lesz erre a szeretetre, amely minden más szeretetnél nagyobb, s így teljesedik ki a szabadságom.
Azok a fiatalok, akiket ma szenteltem pappá, nem különböznek a többi fiataltól, de mélységesen megérintette őket Isten szeretetének szépsége, s nem állhatták meg, hogy ne egész életükkel válaszoljanak rá. De hogyan találkoztak Isten szeretetével? Jézus Krisztusban találkoztak vele: Evangéliumában, az Eucharisztiában és az Egyház közösségében. Az Egyházban felfedezzük, hogy minden ember élete egy szeretet-történet. Világosan megmutatja ezt nekünk a Szentírás, és megerősíti a szentek tanúságtétele. Példaértékű Szent Ágoston megfogalmazása, aki a Vallomásokban Istenhez fordulva azt mondja: „Örök-új Szépség, későn, jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! … Velem voltál s én nem voltam veled … Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét” (X, 27.38).
Kedves barátaim, imádkozzunk az Egyházért, hogy minden helyi közösség legyen olyan, mint az öntözött kert, amelyben kicsírázhatnak s beérhetnek a hivatások Isten által bőséggel vetett magvai. Imádkozzunk, hogy mindenütt azzal az örömmel gondozzák ezt a kertet, hogy az adományok különbözősége mellett mindegyikünknek hivatása van. Különösen is a családok legyenek az az elsődleges közeg, amelyben „lélegezni” lehet Isten szeretetét, ami belső erőt ad az élet nehézségei és megpróbáltatásai közepette is. Felbecsülhetetlen ajándékban részesül aki a családban találkozik Isten szeretetének élményével, ami aztán majd idejében gyümölcsöt hoz. Esdje ki mindezt számunkra a Boldogságos Szűz Mária, az isteni hívás szabad és engedelmes befogadásának példaképe, minden egyházi hivatás Anyja!
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek!
Ma, Húsvét harmadik vasárnapján Lukács Evangéliumában a feltámadott Jézussal találkozunk, amint megjelenik a kétkedő és ijedt tanítványok között (vö. Lk 24,36), akik azt gondolják, kísértetet látnak (vö. Lk 24,37). Amint Romano Guardini írja: „Az Úr átalakult. Nem úgy él, mint azelőtt. Létezése… felfoghatatlan. Mégis testi valóság, amely magában foglalja… egész életét, sorsát, szenvedését és halálát. Minden valós. Mégha átalakult is, de mégis tapintható valóság.” (vö.: Az Úr. Elmélkedések Jézus Krisztus személyéről és életéről. Szent István Társulat, 2006). Mivel a feltámadás nem törli el a keresztrefeszítés jeleit, Jézus megmutatja az apostoloknak kezét és lábát. S hogy meggyőzze őket, még enni is kér valamit. Így a tanítványok „adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle” (Lk 24,42-43). Nagy Szent Gergely ezt így kommentálja: „a tűzön sült hal nem jelent mást, mint Jézusnak, az Isten és az emberek közötti közvetítőnek szenvedését. Ő ugyanis elrejtőzni méltóztatott az emberi nem vizeiben, vállalta, hogy halálunk csapdájába essen és szenvedése fájdalmai miatt mintegy tűzön égett” (Hom. in Evang. XXIV, 5: CCL 141, Turnhout 1999, 201).
Ezeknek a nagyon is valódi jeleknek köszönhetően a tanítványok túlteszik magukat kezdeti kétségeiken s megnyílnak a hit ajándéka előtt. S ez a hit lehetővé teszi számukra, hogy megértsék, amit Jézusról „Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak” (Lk 24,44). Azt olvassuk ugyanis, hogy Jézus „megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat, s így folytatta: ’Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek... Ti tanúi vagytok ezeknek” (Lk 24,45-48). Az Üdvözítő biztosít bennünket valós jelenlétéről körünkben az Ige és az Eucharisztia által. Amint tehát az emmauszi tanítványok felismerték Jézust a kenyértörésben (vö. Lk 24,35), úgy találkozunk mi is az Úrral a szentmisében. Aquinói Szent Tamás ezzel kapcsolatban kifejti, „a katolikus hit szerint el kell ismerni, hogy Krisztus egészen jelen van ebben a Szentségben… mert az istenség soha nem hagyta el a testet, amelyet magára öltött” (S.Th. III, q. 76, a. 1)
Kedves Barátaim, általában a húsvéti időben szolgáltatja ki az Egyház az első szentáldozást a gyermekeknek. Arra buzdítom ezért a plébánosokat, a szülőket és a hitoktatókat, hogy jól készítsék elő ezt az ünnepet, nagy buzgalommal, de józansággal is. „Ez a nap méltán marad meg úgy, mint az első… alkalom, amikor fölfogta a Jézussal való személyes találkozás fontosságát” (Sacramentum caritatis apostoli buzdítás, 19.). Isten Anyja segítsen figyelmesen hallgatni az Úr Igéjét, s méltóképpen járulni a szentmiseáldozathoz, hogy az új emberiség tanúi lehessünk.
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek!
Húsvétot ünnepelvén minden évben újra átéljük Jézus első tanítványainak élményét, a Feltámadottal való találkozás élményét. János Evangéliuma elbeszéli, hogy Jézus megjelent közöttük az emeleti teremben a feltámadás napjának estéjén, „a hét első napján”, majd pedig „nyolc nap múlva” (vö. Jn 20,19.26). Az a nap, amit később „az Úr napjának”, vasárnapnak neveztek, a gyülekezet napja, amikor a keresztény közösség összegyűlt a saját kultuszra, az Eucharisztiára. Ez az új kultusz kezdettől fogva elkülönült a zsidóság szombatjától. Tulajdonképpen az Úr napjának ünneplése Krisztus feltámadásának egyik nagyon erős bizonyítéka, mert csakis egy rendkívüli és magával ragadó esemény késztethette arra az első keresztényeket, hogy a zsidó szombattól eltérő kultuszt kezdjenek.
A keresztény kultusz ma sem csupán múltbeli események emlékezete, s nem is egy sajátos misztikus belső élmény, hanem lényegét tekintve a feltámadott Úrral való találkozás, aki Isten dimenziójában él, túl időn és téren, s mégis valóságos módon jelenvalóvá lesz a közösség körében, szól hozzánk a Szentírásban, s megtöri számunkra az örök élet kenyerét. Ezen jelek révén átéljük azt, amit a tanítványok megtapasztaltak, vagyis a tényt, hogy Jézust látták, s mégsem ismerték fel; hogy megérintették testét, egy valódi, azonban a földi kötelékektől szabad testet.
Nagyon fontos, amiről az Evangélium beszámol, hogy tudniillik Jézus kétszer megjelenvén az apostoloknak az emeleti teremben többször elismételte a „Békesség nektek!” köszöntést (Jn 20,19.21.26.). A hagyományos békeköszöntés, a salom itt valami újdonsággá válik: annak a békének adományává lesz, amit csakis Jézus adhat meg, mert annak a döntő győzelemnek gyümölcse, amit ő aratott a rossz felett. Az a „béke”, amit Jézus barátainak nyújt Isten szeretetének gyümölcse, azé a szereteté, aminek erejéből ő meghalt a kereszten és vérét ontotta mint szelíd és alázatos Bárány „akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14). Ezért kívánta Boldog II. János Pál ezt a húsvétot követő vasárnapot az Isteni Irgalmasságról elnevezni, egy konkrét ikonnal: Krisztus átdöfött oldalából vér és víz folyik, a szemtanú János apostol tanúsága szerint (vö. Jn 19,34-37). De Jézus immár feltámadt, és az élő Jézusból fakadnak a húsvéti szentségek, a keresztség és az Eucharisztia: aki hittel veszi azokat az örök életet kapja ajándékba.
Kedves testvérek, fogadjuk el a béke adományát, amit a feltámadott Jézus nyújt felénk, hagyjuk szívünket átjárni irgalmassága által! Ily módon, a Szentlélek erejéből, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, mi is el tudjuk vinni másoknak ezeket a húsvéti adományokat. Ezt kérjük a szentséges Szűz Mária, az Irgalmasság Anyja közbenjárására.
(Eredeti szöveg itt.)
A húsvéti szertartások végeztével a Szentatya nyaralójába, Castel Gandolfóba vonul vissza pihenni. Húsvéthétfőn délben ott imádkozta el a hívekkel Regina Caeli (Mennyek Királyné Asszonya) kezdetű imádságot, ami a húsvéti időben az Úrangyala helyébe lép.
Kedves Testvérek!
Jó napot mindnyájatoknak! A Húsvéthétfő számos országban munkaszüneti nap, amikoris sétálunk egyet a természetben, vagy felkeressük a távolabb élő rokonokat, hogy együtt legyünk a családdal. Szeretném azonban, ha a keresztények fejében és szívében mindig jelen volna ennek a szünetnek az indoka, vagyis Jézus feltámadása, hitünk döntő fontosságú misztériuma. Hiszen, amint azt Pál a korinthusiaknak írja, „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem” (1Kor 15,14). Ezért is fontos ezekben a napokban újra elolvasni Krisztus feltámadásának elbeszélését a négy Evangéliumban, méghozzá a szívünkkel. Ezek az elbeszélések többféleképpen mutatják be a tanítványok találkozásait a feltámadott Jézussal, és lehetővé teszik, hogy elgondolkodjunk ezen a csodálatos eseményen, ami átalakította a történelmet, és értelmet ad minden ember, valamennyiünk életének.
Magát a feltámadás eseményét nem írják le az evangélisták: az titokzatos marad, de attól még nem kevésbé valós, hanem inkább rejtett, a megismerésünk határain túlmutató. Mint a vakító fény, amibe nem lehet szabad szemmel belenézni, különben megvakítana. Ehhez képest az elbeszélések azzal indítanak, hogy a szombat utáni nap hajnalán az asszonyok a sírhoz menvén azt nyitva és üresen találják. Szent Máté földrengésről is beszámol, s egy ragyogó angyalról, aki elhengerítette a sír elől a követ, s ráült (vö. Mt 28,2). Miután az angyal hírül adta számukra a feltámadást, a félelemmel és örömmel eltelt asszonyok siettek azt elújságolni a tanítványoknak, s éppen akkor találkoztak Jézussal, leborultak lábaihoz és imádták őt. Ő pedig azt mondta nekik: „Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileába, ott majd viszontlátnak” (Mt 28,10). Az asszonyoknak mindegyik Evangéliumban nagy szerep jut a feltámadott Jézus megjelenéseiről szóló beszámolókban, akárcsak egyébként Jézus szenvedéstörténetének és halálának elbeszéléseiben. A korabeli Izraelben az asszonyok tanúságtétele nem bírhatott jogi bizonyító erővel, ám az asszonyoknak az Úrral való különleges kapcsolat élménye jutott, ami alapvető a keresztény közösség konkrét élete szempontjából. És így van ez minden korban, nem csupán az Egyház kezdeteinél.
Ennek a Jézussal való kapcsolatnak magasztos és példaértékű modellje, különösen is a húsvéti misztériumban, természetesen maga Mária, az Úr Anyja. Éppen Fia Húsvétjának átalakító élménye révén válik Mária az Egyház Anyjává is, azaz valamennyi hívő és az egész közösség anyjává. Hozzá forduljunk most mint Regina Caelihez, a Mennyek Királynőjéhez, azzal az imádsággal, ami a hagyomány szerint végig a húsvéti időben átveszi az Úrangyala helyét. Mária segítsen nekünk megtapasztalni a feltámadott Úr, a remény és béke forrásának élő jelenlétét.
(Eredeti szöveg itt.)
