Mexikói látogatása során a Szentatya március 25-én a leóni Bicentenáriumi Parkban celebrált szentmisét, amelynek végén az alábbi rövid beszéddel vezette be a szokásos vasárnapi Úrangyala-imát. Tekintettel arra, hogy március 25. idén vasárnapra esett, Urunk Születésének Hírüladása ünnepét – „az Úrangyala napját” – Gyümölcsoltó Boldogasszonyt másnap, hétfőn ülte az Egyház.

Kedves Testvérek!

A mai vasárnapi evangéliumban Jézus a búzaszemről beszél, amely a földbe hull, elhal és sokasodik. Ez a válasza a görögök számára, akik azzal a kéréssel fordultak Fülöp apostolhoz, hogy „látni szeretnénk Jézust” (Jn 12,21). Mi pedig ma Szűz Máriához fordulunk könyörgésünkkel: „mutasd meg nekünk Jézust!”.

Amikor most Urunk születésének hírüladására emlékezve elimádkozzuk az Úrangyalát tekintetünket lélekben Tepeyac dombjára irányítjuk. Oda, ahol Isten Anyját „a guadalupei mindenkor szűz Mária” néven évszázadok óta odaadóan tisztelik mint a kiengesztelődés és az Isten világunk iránti végtelen jóságának jelét.

Elődeim e péteri székben olyan különleges címekkel tisztelték meg őt, mint Mexikó Nagyasszonya, Latin-Amerika Mennyei Patrónája, a kontinens Anyja és Úrnője. Segítségét megtapasztaló hűséges fiai pedig bizalommal telve olyan szeretetteljes és családias nevekkel illetik, mint Mexikó Rózsája, Ég Asszonya, „Virgen Morena”, Tepeyac-i Anya, „Noble Indita”.

Kedves Testvérek, ne feledjétek, hogy az igazi Szűz Mária-tisztelet mindig Jézushoz visz közelebb minket, és „nem terméketlen és múló érzelemből áll, nem is valamiféle hiszékenységből; ellenkezőleg az igaz hitből indul ki, mely elismerteti velünk Isten anyjának kiválóságát, és iránta gyermeki szeretetre és erényeinek utánzására buzdít” (Lumen gentium 67). Szeretni őt azt jelenti, hogy törekszünk odafigyelni Fiára; a Guadalupei Szűz tisztelete azt jelenti, hogy méhe áldott gyümölcsének szavai szerint élünk.

Ezekben a pillanatokban, amikor sok család szét van szakítva és emigrációba kényszerült, sokuk pedig a szegénység, a korrupció, a családi erőszak, a kábítószer-kereskedelem, az értékválság és a bűnözés miatt szenved, forduljunk Máriához vigaszért, erőért és reményért. Az igaz Isten Anyja az, aki arra hív, hogy hittel és szeretettel húzódjunk árnyékába, s így győzzünk le minden rosszat és építsünk egy igazságosabb és szolidárisabb világot.

Ezen gondolatokkal szeretném ismét Guadalupei Miasszonyunk édes tekintete elé helyezni ezt az országot, egész Latin-Amerikát és a Karib-szigeteket. Minden egyes gyermekét az első és az új evangelizáció Csillagára bízom, aki anyai szeretetével irányította ennek a vidéknek keresztény történelmét, sajátos jellegzetességeket kölcsönözvén történelme nagy eseményeinek, közösségi és társadalmi kezdeményezéseinek, családi életének, személyes áhítatának, s a kontinens-missziónak, amely éppen folyamatban van eme nemes vidékeken. A megpróbáltatások és a fájdalom idején Őt hívta segítségül számos vértanú, aki „Éljen Krisztus Király és a Guadalupei Szűz” kiáltással az Evangélium iránti hűség és az Egyház iránti odaadás örök tanúbizonyságát adta. Azért esdeklek hozzá, hogy jelenléte e kedves nemzet körében továbbra is a tiszteletre, az emberi élet védelmére és előmozdítására, s a testvériség megerősítésére indítson, elkerülvén a hiábavaló bosszút és távol tartván a megosztó gyűlöletet. A Guadalupei Szűz Mária áldjon meg bennünket és közbenjárásával esdje ki számunkra az Ég bőséges kegyelmét.

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Húsvét felé vezető utunkon Nagyböjt negyedik vasárnapjához érkeztünk. Együtt haladunk Jézussal a „pusztában”: az Isten hangjára való nagyobb odafigyelés ideje ez, és a bennünk megszólaló kísértések leleplezésének ideje is. S e pusztának látóhatárán felsejlik a kereszt. Jézus tudja, hogy az lesz küldetésének csúcspontja: Krisztus keresztje valójában az üdvösségszerző szeretet csúcsa. Ő maga mondja a mai evangéliumban: „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne örökké éljen” (Jn 3,14-15). Arra a történetre utal, amikor az Egyiptomból való kivonulás során mérges kígyók támadtak a zsidókra, és sokan meghaltak. Akkor Isten megparancsolta Mózesnek, készíttessen egy bronzkígyót és tűzze fel egy rúdra. Ha valakit megmart a kígyó és feltekintett a bronzkígyóra, meggyógyult (vö. Szám 21,4-9). Jézust is fölemelik majd a keresztre, hogy bárki, aki a bűn miatt halálos veszélyben van, és hittel fordul Őhozzá, aki meghalt értünk, megmeneküljön. „Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba – írja Szent János – hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,17).

Szent Ágoston ezt így magyarázza: „Az orvos, amennyire csak rajta múlik, azért jön, hogy meggyógyítsa a beteget. Ha valaki nem követi az orvos előírásait, saját magát dönti romlásba. Az Üdvözítő a világba jött … Ha nem akarod, hogy üdvözítsen, magadat ítéled el” (In Ioann., 12,12: PL 35, 1190). Ha tehát végtelen az Isten irgalmas szeretete, aki egészen odáig ment, hogy egyetlen Fiát váltságul adja életünkért, akkor nagy a mi felelősségünk is: mindenkinek ugyanis ahhoz, hogy meggyógyulhasson, fel kell ismernie, hogy beteg. Mindenkinek meg kell vallania saját bűnét ahhoz, hogy Isten megbocsátása, amit már megadott a kereszten, kifejthesse hatását szívében és életében. Szent Ágoston írja még: „Isten elítéli bűneidet, s ha te is elítéled azokat, csatlakozol Istenhez … Amikor elkezded sajnálni, amit csináltál, akkor kezdődnek jócselekedeteid, mert elítéled rossz cselekedeteidet. A jócselekedetek rossz cselekedeteink felismerésével kezdődnek” (uo. 13: PL 35, 1191). Az ember időnként jobban kedveli a homályt a világosságnál, mert ragaszkodik bűneihez.  De az igazi békét és az igazi örömöt csakis akkor találjuk meg, ha megnyílunk a világosságnak, csakis akkor, ha őszintén megvalljuk bűneinket Istennek. Ezért fontos rendszeresen a bűnbocsánat szentségéhez járulni, különösen Nagyböjt idején, hogy részesüljünk Isten bocsánatában és intenzívebbé váljon megtérésünk.

Kedves Barátaim, holnap lesz Szent József főünnepe. Szívből köszönetet mondok mindazoknak, akik névnapom alkalmából imáikban megemlékeznek rólam. S különösen is kérem, imádkozzatok jövő pénteken kezdődő mexikói és kubai apostoli utazásomért. Ajánljuk a Boldogságos Szűz Mária közbenjárásába, akit annyira szeretnek és tisztelnek e két országban, amit felkeresni készülök.

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Ezen a harmadik nagyböjti vasárnapon az Evangélium Szent János szerkesztésében tárja elénk a nevezetes eseményt, amikor Jézus kiűzi a jeruzsálemi templomból az állatkereskedőket és a pénzváltókat (vö. Jn 2,13-25). Az esetre, amiről mindegyik evangélista beszámol, Húsvét ünnepének közeledtével került sor, és nagy döbbenetet keltett mind a tömegben, mind a tanítványokban. Hogyan kell értelmeznünk Jézus ezen cselekedetét? Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy nem váltott ki semmilyen ellenreakciót a közrend fenntartói részéről, mert azt tipikus prófétai cselekedetnek vették. A próféták ugyanis Isten nevében gyakorta mutattak rá visszaélésekre, méghozzá nem egyszer szimbolikus gesztusok révén. A kérdés inkább a tekintélyük volt. Ezért kérdezték a zsidók Jézustól: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni?” (Jn 2,18), bizonyítsd be nekünk, hogy valóban Isten nevében cselekszel.

Az árusok kiűzését a templomból értelmezték már politikai, forradalmi jelentésben is, Jézust a zelóták mozgalmához kapcsolván. Ez utóbbiak „buzgók” voltak Isten törvényéért, és érvényre juttatása érdekében készen álltak az erőszak alkalmazására is. Jézus idejében egy olyan Messiást vártak, aki felszabadította volna Izraelt a rómaiak uralma alól. De Jézus nem felelt meg ezeknek az elvárásoknak, ezért aztán néhány tanítványa is elhagyta, az Iskarióti Júdás pedig egyenesen elárulta őt. Igazából nem lehet Jézus tettét erőszakosnak venni: az erőszak ellenkezik Isten Országával, inkább az antikrisztus egyik eszköze. Az erőszak soha nem szolgálja az emberiséget, hanem csak embertelenné teszi.

Figyeljünk csak, milyen szavakkal kísérte Jézus ezen cselekedetét: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!”. S akkor a tanítványoknak eszébe jutott, hogy az egyik zsoltárban az áll: „Buzgóság emészt házadért” (Zsolt 69,10). Ez a zsoltár segélykiáltás végveszélyben az ellenség gyűlölködése miatt: ugyanezt fogja Jézus is átélni szenvedése idején. Az Atyáért és házáért való buzgóság a keresztre juttatja őt: az ő buzgósága az a szeretet, amely személyesen fizet meg, nem pedig az, amelyik Istent az erőszak révén akarná szolgálni. S éppen halála és feltámadása lesz a „jel”, amit Jézus tekintélye bizonyítékául ad. „Rontsátok le ezt a templomot – mondta – és harmadnapra fölépítem”. De Szent János megjegyzi: „ő saját teste templomáról beszélt” (Jn 2,20-21). Jézus Húsvétjával egy új kultusz veszi kezdetét, a szeretet kultusza, s egy új templom, ami Ő maga, a feltámadt Krisztus, amely révén minden hívő „lélekben és igazságban” (Jn 4,23) imádhatja az Istent.

Kedves Barátaim! A Szentlélek ezt az új templomot Szűz Mária méhében kezdte építeni. Az ő közbenjárására kérjük, hogy minden keresztény váljék élő kővé ebben a lelki épületben.

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Nagyböjtnek ez a második vasárnapja Krisztus Színeváltozásának vasárnapja. Nagyböjti utunkon a liturgia előbb a pusztába szólított bennünket Krisztussal, hogy vele együtt szálljunk szembe a kísértésekkel és győzzük le a azokat, most pedig arra hív, hogy vele együtt menjünk fel az imádság „hegyére”, hogy arcán Isten dicsőséges fényét szemléljük. Krisztus színeváltozásának jelenetéről Máté, Márk és Lukács evangélista egybehangzóan számol be. Annak két lényeges eleme van: először is Jézus tanítványaival, Péterrel, Jakabbal és Jánossal felmegy egy magas hegyre, és ott „átváltozott előttük” (Mk 9,2), arca és ruhája ragyogó fényt árasztott, miközben mellette megjelent Mózes és Illés. Másodszor pedig a hegy csúcsát egy felhő fedte be, amelyből hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” (Mk 9,7). A fény és a hang: az isteni fény, ami Jézus arcán ragyog, és a mennyei Atya hangja, aki tanúságot tesz mellette és megparancsolja, hogy hallgassanak rá.

A Színeváltozás titkát nem lehet kiragadni a Jézus által bejárt út kontextusából. Immár határozottan küldetése beteljesülése felé tart, jól tudván, hogy a feltámadáshoz a szenvedésen és a kereszthalálon át jut el. Nyíltan beszélt erről a tanítványoknak, akik azonban nem értették meg, sőt elutasították ezt a lehetőséget, mert nem Isten szerint gondolkoznak, hanem az emberek szerint (vö. Mt 16,23). Jézus ezért hármójukat felviszi a hegyre és felfedi isteni dicsőségét, az Igazság és Szeretet ragyogását. Azt akarja Jézus, hogy ez a fény világítsa meg majd szívüket, amikor szenvedésének és halálának sűrű sötétjén kell átvergődniük, amikor a kereszt botránya elviselhetetlen lesz számukra. Az Isten fény, és Jézus ennek a Benne lakozó fénynek élményével kívánja megajándékozni legszorosabb barátait. Így aztán Ő onnantól fogva belső világossággá lesz számukra, amely képes megvédeni őket a homály támadásaitól. Jézus a legsötétebb éjben is lámpás, amely soha ki nem huny. Szent Ágoston egy nagyon szép kifejezéssel foglalja össze ezt a titkot: „Ami a látható nap a testi szemnek, az [Krisztus] a szív szemének” (Sermo 78, 2: PL 38, 490).

Kedves Testvérek, mindannyiunknak szükségünk van belső fényre, hogy túljussunk az élet megpróbáltatásain. Ez a fény Istentől származik és Krisztus ajándékozza nekünk, Akiben az istenség teljessége lakozik (vö. Kol 2,9). Menjünk fel Jézussal az imádság hegyére, és szeretettel, igazsággal eltelt arcát szemlélve hagyjuk, hogy bensőnket átjárja az Ő fénye. Kérjük Szűz Máriától, aki hitünk útján vezérel minket, segítsen megtapasztalni ezt az élményt a Nagyböjtben azáltal, hogy minden nap találunk néhány pillanatot a csöndes imádságra és Isten Igéjének hallgatására.

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Nagyböjt első vasárnapján Jézussal találkozunk, amint a Jordán folyóban Keresztelő Jánostól megkapta a keresztséget (vö. Mk 1,9), majd a pusztában kísértést szenved (vö. Mk 1,12-13). Szent Márk tömör elbeszélése nélkülözi azokat a részleteket, amiket Máté és Lukács Evangéliumában olvasunk. A szóban forgó pusztának több jelentése is van. Jelölheti az elhagyatottság és a magány állapotát, az ember gyengeségének „helyét”, ahol nincsen támasz és biztonság, ahol a kísértés erősebben érződik. De jelölheti a menedék és az oltalom helyét is, mint az egyiptomi rabságból megmenekült Izrael népe számára, ahol különleges módon lehet megtapasztalni Isten jelenlétét. Jézus „negyven napig kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán” (Mk 1,13). Nagy Szent Leó ezt úgy kommentálja, hogy „az Úr el akarta szenvedni a kísértő támadását, hogy megvédjen bennünket segítségével és tanítson bennünket példájával” (Tractatus XXXIX,3 De ieiunio quadragesimae: CCL 138/A, Turnholti 1973, 214-215).

Mire taníthat bennünket ez a jelenet? Amint a „Krisztus követése” könyvében olvassuk, „ember amíg csak él, teljesen sohasem lehet biztonságban a kísértésektől, (…) de a türelem és az igazi alázatosság által minden ellenségünknél erősebbek lehetünk” (Kempis Tamás: Krisztus követése, I. Könyv 13. fejezet. Ford. Jelenits István, Sch.P.). A türelem és az alázatosság révén, amivel nap mint nap követjük az Urat, megtanuljuk, hogy életünket ne rajta kívül építsük, mintha Ő nem is létezne, hanem Őbenne és Ővele, mert Ő az igaz élet forrása. Az emberi történelemben mindig jelen van a kísértés, hogy Istent elmozdítsuk, mi egyedül tegyünk rendet önmagunkban és a világban, csakis saját képességeinkre támaszkodva.

Jézus hirdeti, hogy „beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa” (Mk 1,15), hirdeti, hogy Őbenne valami új történik: Isten váratlan módon fordul az emberhez, egyedülállóan konkrét és szeretetteljes közelséggel. Isten megtestesül és belép az ember világába, hogy magára vegye a bűnt, hogy legyőzze a rosszat és visszavezesse az embert Isten világába. Ám a híradáshoz az a kérés társul, hogy viszonozzuk e nagy ajándékot. Jézus ugyanis hozzáteszi: „térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15). Felszólít, hogy higgyünk Istenben és életünk minden napját az Ő akaratához igazítsuk, minden cselekedetünket és gondolatunkat a jóra irányítva. A Nagyböjt alkalmas idő, hogy megújítsuk és szilárdabbá tegyük kapcsolatunkat Istennel a napi imádság, a bűnbánat gesztusai és a testvéri szeretet cselekedetei révén.

Híven fohászkodjunk a Szentséges Szűz Máriához, hogy nagyböjti készületünket oltalmazóan kísérje, és segítsen belevésni szívünkbe és életünkbe Jézus Krisztus szavait, hogy megtérjünk Őhozzá. Imáitokba ajánlom továbbá a lelkigyakorlatot, amit ma este kezdek meg a Római Kúria munkatársaival együtt.

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Különösen is ünnepi a mai vasárnap a Vatikánban a tegnapi konzisztórium miatt, amelyen 22 új bíborost kreáltam. Nagy örömömre szolgált, hogy ma délelőtt velük mutattam be a szentmisét a Szent Péter-bazilikában, az Apostol sírjánál, akit Jézus arra hívott meg, hogy „sziklává” legyen, amire Egyháza épülhet (vö. Mt 16,18). Arra kérlek tehát benneteket, ti is ajánljátok fel imáitokat ezen tiszteletre méltó Testvérekért, akiknek ezentúl még inkább feladata, hogy együttműködjenek velem az egyetemes Egyház vezetésében, és tanúságot tegyenek az Evangéliumról, akár életük árán is. Ezt jelzi ugyanis öltözékük piros színe, a vér és a szeretet színe. Némelyek közülük Rómában dolgoznak, a Szentszék szolgálatában, mások fontos egyházmegyék főpásztorai, egyesek pedig hosszú és megbecsült tudományos és oktatási tevékenységükkel tűntek ki. Annak a testületnek lettek tagjai, amely közvetlenül segíti a pápát az egyházi kommúnió és az evangelizáció szolgálatában. Örömmel fogadjuk őket, emlékezve arra, amit Jézus mondott a tizenkét apostolnak:  „Aki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,44.45).

Ennek az egyházi eseménynek liturgikus keretét Szent Péter Székfoglalásának ünnepe adja, amit előrehoztunk a napi napra, ugyanis annak rendes február 22-i dátumán lesz most Hamvazószerda, a Nagyböjt kezdete. A „szék” (katedra) a püspöknek fenntartott ülőhely, s ebből származik a „székesegyház” (katedrális) elnevezés, amivel azt a templomot illetik, amelyben a püspök vezeti a liturgiát és tanítja a népet. Szent Péter Széke (Cathedra Petri), amit a vatikáni bazilika apszisában Bernini monumentális szobra jelenít meg, Péter és az ő utódai azon különleges küldetését jelképezi, hogy legeltessék Krisztus nyáját, s őrizzék meg annak egységét a hitben és a szeretetben. Antiochiai Szent Ignác már a második század elején egyedülálló primátust tulajdonított a Rómában levő egyháznak, amikor a rómaiakhoz írt levelében úgy köszöntötte mint amelyik „vezeti a szeretetközösséget” (megj.: másutt „elöl jár a szeretetben”, vagy „a szeretet vezetője” fordítás szerepel, ld. pl. Ókeresztény Írók III., Apostoli atyák, Szt. István Társulat, Bp. 1980., 179. o. – ford. megj.). A római közösség eme különleges szolgálata, feladata onnan fakad, hogy ebben a városban ontotta vérét – számos más vértanú mellett – Péter és Pál apostol. Íme, ismét csak a vér és a szeretet tanúságtétele. Péter Széke tehát a hatalom jele ugyan, de Krisztus hatalmáé, ami a hitre és a szeretetre épül.

Kedves Barátaim, ajánljuk az új bíborosokat a Szentséges Szűz Mária anyai oltalmába, hogy mindenkor segítse őket egyházi szolgálatukban és támogassa őket a megpróbáltatásokban. Mária, az Egyház Anyja segítsen engem és munkatársaimat, hogy fáradhatatlanul dolgozzunk Isten népének egységén, s az üdvösség üzenetének hirdetésén minden népnek, alázattal és bátran végezve az igazság szolgálatát a szeretetben.

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Múlt vasárnap láttuk, hogy nyilvános fellépése során Jézus sok beteget meggyógyított, kinyilvánítva ezáltal, hogy Isten az életet akarja az ember számára, méghozzá a teljes életet. A most vasárnapi evangéliumban (Mk 1,40-45) Jézus egy olyan betegséggel szembesül, amit abban az időben a legsúlyosabbnak tartottak, s ami az embert „tisztátalanná” tette és kizárta a társadalmi kapcsolatokból: vagyis a leprával. A vonatkozó külön törvények (vö. Lev 13-14) a papoknak tartották fenn a leprássá nyilvánítás feladatát, s ugyancsak a papnak kellett megállapítania a gyógyulást, s visszaengedni a gyógyult beteget a rendes életbe.

Miközben Jézus a galileai falvakat járja egy leprás áll elébe és így szól: „Ha akarod, megtisztíthatsz!”. Jézus nem kerüli az érintkezést azzal az emberrel, sőt, az állapota iránti mély részvéttől vezéreltetve kinyújtja kezét és – a törvényi tilalmat átlépve – megérinti, majd azt mondja neki: „Akarom, tisztulj meg!”. Krisztusnak abban a cselekedetében s azokban a szavaiban benne foglaltatik az egész üdvtörténet. Megtestesül benne Isten gyógyító akarata, amellyel meg akar tisztítani a minket eltorzító és kapcsolatainkat tönkretevő rossztól. Jézus kezének a leprással való érintkezésével leomlik minden válaszfal Isten és az emberi tisztátalanság között, a Szent és annak ellentéte között. Persze nem azért, hogy tagadja a rossz létezését és negatív erejét, hanem hogy megmutassa, Isten szeretete erősebb minden rossznál, még a legfertőzőbbnél és a legocsmányabbnál is. Jézus magára vette betegségeinket, „leprássá” lett, hogy mi megtisztuljunk.

Ennek az evangéliumi résznek ragyogó egzisztenciális kommentárját adja Assisi Szent Ferenc híres esete, amit végrendelete elején így foglal össze: „Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, a bűnbánat útját: míg bűnökben éltem, szinte elviselhetetlennek tűnt fel előttem bélpoklosok látása. És íme, maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb elviselhetetlennek látszott számomra, egyszerre testem és lelkem mondhatatlan édességére fordult. Utána egy kevés ideig még vártam; azután elhagytam a világot.” (FF, 110; magyarul: Isten rabjai. Assisi Szent Ferenc és Jacopone da Todi írásai és versei. Interpopulart, Szentendre, 1993). Azokban a leprásokban, akikkel Ferenc akkor találkozott, mikor még úgymond „bűnökben élt”, jelen volt Jézus. És akkor, amikor odalépett egyikükhöz, s undorát legyőzvén megölelte, Jézus meggyógyította Ferencet leprájából, vagyis büszkeségéből, és megtérítette Isten szeretetére. Íme, ez hát Krisztus győzelme, a mi mélységes gyógyulásunk és feltámadásunk az új életre!

Kedves Barátaim! Forduljunk imádsággal Szűz Máriához, akinek tegnap emlékeztünk meg lourdes-i jelenéseiről. Szent Bernadettre egy mindig aktuális üzenetet bízott a Szűzanya: az imádságra és a bűnbánatra szóló felszólítást. Anyja révén mindig Jézus közeledik hozzánk, hogy megszabadítson a test és a lélek összes betegségétől. Hagyjuk, hogy Ő megérintsen és megtisztítson minket, s mi is cselekedjünk irgalmasságot testvéreinkkel!

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

A mai vasárnapi evangélium a betegeket meggyógyító Jézust állítja elénk: először is kézen fogva felsegítette és meggyógyította Simon Péter anyósát, aki lázas betegen feküdt; azután Kafarnaumban az összes beteget, aki csak testében, szellemében vagy lelkében szenvedett, továbbá „sokakat meggyógyított… és sok ördögöt kiűzött” (Mk 1,34). A négy evangélista egyöntetűen tanúsítja, hogy a mindenféle betegségtől és fogyatékosságtól való megszabadítás volt – az igehirdetéssel együtt – Jézus nyilvános működésének legfőbb tevékenysége. A betegségek tulajdonképpen annak jelei, hogy a Rossz működik a világban és az emberben, míg a gyógyulások azt mutatják, hogy Isten Országa, maga az Isten közel van. Jézus Krisztus azért jött, hogy alapjaiban győzze le a Rosszat, s a gyógyulások megelőlegezik halálával és feltámadásával szerzett győzelmét.

Jézus egy nap azt mondta: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mk 2,17). Akkor a bűnösökre utalt, akiket Ő meghívni és üdvözíteni jött. Ámde az is igaz, hogy a betegség tipikusan emberi helyzet, amikor erőteljesen megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk önállóak, hanem szükségünk van másokra. Ilyen értelemben paradox módon azt is mondhatnánk, hogy a betegség üdvös pillanat lehet, amikor megtapasztalhatjuk mások figyelmét és figyelmet szentelhetünk másoknak! Attól az még persze megpróbáltatás marad, ami akár hosszúvá és nehézzé is válhat. Amikor nem jön a gyógyulás, és a szenvedések elhúzódnak, az mintegy ránk nehezedhet, elszigetelődhetünk, s akkor létezésünk lehangolódik és elembertelenedik. Hogyan reagáljunk hát a Gonosz ezen támadására? Természetesen a megfelelő kezelésekkel – s az orvostudomány az elmúlt évtizedekben óriási előrelépéseket tett, amiért hálásak vagyunk. Mégis, Isten Igéje arra tanít, hogy az alapvető és döntő hozzáállás, amivel szembenézhetünk a betegséggel az nem más, mint a hit Istenben, az Ő jóságában. Jézus is mindig ezt ismétli azoknak, akiket meggyógyít: hited megmentett (vö. Mk 5,34.36). A hit számára még a halál ellenében is lehetővé válhat az, ami emberileg lehetetlen. De milyen hitről van szó? Az Isten szeretetébe vetett hitről. Ez az igazi válasz, ami alapjaiban győzi le a Rosszat. Amint Jézus az Atyától kapott szeretet erejével szállt szembe a Gonosszal, úgy mi is szembeszállhatunk és győzhetünk a betegség megpróbáltatásai felett, ha szívünket megmerítjük Isten szeretetében. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik kiállták a szörnyű szenvedéseket, mert Isten mélységes nyugalmat adott nekik. Gondolok itt Chiara Badano nem is oly távoli példájára, akit ifjúsága virágjában ragadott el a gyógyíthatatlan betegség: akik csak meglátogatták világosságot és bizalmat nyertek tőle. Mindazonáltal a betegség idején mindannyiunknak szüksége van emberi melegségre: egy beteg megvigasztalása érdekében a szavaknál is többet számít a derűs és őszinte jelenlét.

Kedves Barátaim, jövő szombaton, február 11-én, a Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária emléknapján tartjuk a Betegek Világnapját. Tegyünk mi is úgy, mint az emberek Jézus korában: lélekben vigyük elé az össze beteget, bízva abban, hogy Ő akarja és képes is meggyógyítani őket. Kérjük továbbá a Szűzanya közbenjárását, különösen is a legnagyobb szenvedésben és elhagyatottságban levőkért. Mária, betegek gyógyulása, könyörögj érettünk!

(Eredeti szöveg itt.)

*  * *

A napokban Rómában nagy felfordulást okozó, szokatlan havazást a Szentatya sem hagyhatta szó nélkül: „Szép a hó, de reméljük, hamar eljön a tavasz” - mondta a szokásos köszöntések végén búcsúzóul.

Kedves Testvérek!

A mai vasárnapi evangéliumi olvasmányban (Mk 1,21-28) Jézus egy szombaton a kafarnaumi zsinagógában prédikál, abban a Galileai-tavi kisvárosban, ahol Péter és testvére, András lakott. A népet ámulatba ejtő tanítást követi a „tisztátalan lélektől megszállt ember” megszabadítása (ld. 23.), aki Jézusban felismeri „az Isten Szentjét”, vagyis a Messiást. Híre hamarosan elterjedt az egész vidéken, amerre csak elhaladt hirdetve Isten Országát és meggyógyítva mindenféle betegséget: szó és tett. Aranyszájú  Szent János rámutat, hogy az Úr „hallgatói épülésére váltakoztatja beszédét: a csodákra jönnek a szavak, majd a tanítást ismét csodák követik” (Hom. in Matthaeum 25, 1: PG 57, 328).

Jézus igéje, amivel az emberekhez fordul, közvetlen utat nyit az Atya akarata és saját maguk igazsága felé. Nem így volt ez viszont az írástudók esetében, akiknek a Szentírást számtalan gondolatmenet segítségével kellett megpróbálniuk értelmezni. Továbbá, Jézus hatásos szavához a gonosztól való megszabadítás jelei társultak. Szent Atanáz rámutat, hogy „a gonosz lelkeknek parancsolni s elűzni őket nem emberi mű, hanem isteni”; ugyanis az Úr „eltávolított az emberektől minden bajt  és betegséget. Ki kételkedett volna még hatalma láttán… hogy Ő a Fiú, Isten Bölcsessége és Hatalma?” Oratio de Incarnatione Verbi 18.19: PG 25, 128 BC.129 B). Az isteni hatalom nem része a természet erőinek. Isten szeretetének ereje hozza létre a világegyetemet, majd pedig  megtestesülvén az Egyszülött Fiúban, s így alászállva emberségünkbe, meggyógyítja a bűn által megrontott világot. Romano Guardini írja: „Jézus egész létezése a hatalom alázattá alakítása… az uralkodó lealacsonyodik a szolgai alakhoz” (vö. Romano Guardini: Az újkor vége – A hatalom. Vigilia Könyvek, 1994.).

Az emberek számára a hatósági hatalom gyakran csak birtoklást, hatalmat, uralmat, sikert jelent. Isten számára azonban a hatalom szolgálat, alázat, szeretet. Azt jelenti, hogy magunkévá tesszük Jézus gondolkodásmódját, amely lehajol megmosni a tanítványok lábát (ld. Jn 13,5), az ember valódi javát keresi, begyógyítja a sebeket, képes az életet odaadó hatalmas szeretetre, mert maga a Szeretet. Egyik levelében Sienai Szent Katalin azt írja: „a hit fényében valójában meg kell látnunk és fel kell ismernünk, hogy Isten a legfőbb és örök Szeretet, s nem akarhat mást, mint javunkat” (Ep. 13 in: Le Lettere, vol. 3, Bologna 1999, 206; vö. Sziénai Szt. Katalin: Levelek, Szent István Társulat, Budapest, 1983.).

Kedves Barátaim! Jövő csütörtökön, február 2-án ünnepeljük Urunk Bemutatásának ünnepét, a Szerzetesek Világnapját. Kérjük bizalommal Szűz Máriát, vezesse szívünket, hogy mindenkor az isteni irgalmassághoz folyamodjunk, amely megszabadítja és meggyógyítja emberségünket, elhalmozva azt minden kegyelemmel és jótéteménnyel, a szeretet hatalmával.

(Eredeti szöveg itt.)

* * *

Megjegyzés:

Hagyomány, hogy január utolsó vasárnapján két gyermek az olasz Azione Cattolica békemenete képviseletében egy-egy fehér galambot enged szabadon a pápa dolgozószobájának ablakából. A galambok többnyire nem azonnal repülnek tova. Most is így történt: az egyik a párkányra ült, a másik visszarepült az ablakon. A pápa nevetve kommentálta: "A pápa házában akarnak maradni! Nem könnyű..."  - ti galambot röptetni :)

Kedves Testvérek!

A mai vasárnap a keresztények egységéért végzett imahét közepére esik, amit január 18-25. között tartunk. Szeretettel kérek mindenkit, hogy csatlakozzon az imádsághoz, amellyel Jézus fordult az Atyához szenvedése előestéjén: „Legyenek mindnyájan egy, hogy a világ higgyen” (Jn 17,21). Az idén az egységért végzett imahét elmélkedése Szent Pál korinthusiakhoz írott első levelének egyik szakaszához kapcsolódik: „Mindannyian el fogunk változni a mi Urunk Jézus Krisztus győzelme által” (vö. 1Kor 15,51-58). Krisztusnak a bűn és a halál felett aratott győzelméről elmélkedünk, azaz feltámadásáról, mint olyan eseményről, ami radikálisan átalakítja mindazokat, akik hisznek Őbenne, s megnyitja előttük egy romolhatatlan és halhatatlan élet kapuját. A Jézus Krisztusba vetett hit átalakító erejének felismerése és befogadása segíti a keresztényeket a teljes egység keresésében is.

Az idén az egységért végzett imahét segédanyagait egy lengyel csoport készítette. Lengyelország hosszú történelme során bátran küzdött a különféle viszontagságok ellen, s ismételten bizonyságát adta hitből táplálkozó nagy elszántságának. Az imént emlegetett szavak ezért Lengyelországban különleges visszhangra lelnek s nagy kifejező erővel bírnak. A századok során a lengyel keresztények spontán megérezték, hogy szabadságvágyuknak lelki dimenziója is van, s megértették, hogy az igazi győzelem csakis akkor jön el, ha azt mély belső átalakulás kíséri. Arra emlékeztetnek bennünket, hogy az egységkeresést akkor lehet realisztikusan folytatni, ha az átalakulás mindenekelőtt bennünk megy végbe, ha engedjük működni az Istent, ha engedjük magunkat átalakítani Krisztus képmására, ha belépünk a Krisztusban való új életbe, mert az az igazi győzelem. Az összes keresztény látható egysége mindig felülről, Istentől jön, és megkívánja, hogy alázattal megvalljuk gyengeségünket és elfogadjuk az ajándékot. Amint azt Boldog II. János Pál pápa gyakran mondogatta, minden ajándék egyben feladat is. Az Istentől származó egység tehát azt a mindennapi erőfeszítést kívánja meg tőlünk, hogy megnyíljunk egymás iránt a szeretetben.

A keresztények egységéért végzett imahét immár hosszú évtizedek óta az Egyház ökumenikus tevékenységének központi elemét alkotja. Az az idő, amit a Krisztus tanítványainak teljes egységéért mondott imádságnak szentelünk lehetővé teszi, hogy mélyebben megértsük, miként fog átalakítani bennünket az Ő győzelme, feltámadásának ereje. Szerdán, a szokásoknak megfelelően a Falakonkívüli Szent Pál-bazilikában zárjuk az imahetet, Szent Pál megtérése ünnepének vesperásával, amelyen a többi keresztény egyház és közösség képviselői is részt vesznek. Nagy számban hívlak benneteket erre a szertartásra, hogy közösen forduljunk imáinkkal az Úrhoz, az egység forrásához. De már most ajánljuk azt fiúi bizalommal a Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja közbenjárásába.

(Eredeti szöveg itt.)

* * *

Megjegyzés:

Rómában az ökumenikus imahét nem vasárnaptól vasárnapig tart, hanem mindig a január 25-ét megelőző nyolc napon. Ezáltal két szimbolikus ünnep adja keretét: január 18. az ősi liturgikus hagyományban Szent Péter római székfoglalásának ünnepe (február 22. eredetileg Péter antióchiai székfoglalásának ünnepe volt), január 25. pedig Szent Pál megtérése. Ez is kifejezi, hogy a keresztény egység végső soron Péter és Pál apostolokra, a római egyház „oszlopaira” támaszkodik. A pápa ezért tartja a minden keresztény felekezet által kiemelkedően tisztelt Pál apostol sírjánál az imahét római központi eseményét. A vesperás mint liturgikus forma alkalmas arra, hogy a keresztény felekezetek közös imádságának keretéül szolgáljon.

Kedves Testvérek!

A mai, évközi második vasárnapi szentírási olvasmányok a hivatás témájáról szólnak: az evangéliumban az első tanítványok meghívása Jézus részéről, az olvasmányban pedig Sámuel próféta meghívása szerepelt. Mindkét elbeszélésben kiemelkedik a közvetítő szerepét játszó személy fontossága, aki a meghívottaknak segít felismerni Isten szavát, és követni azt. Sámuel esetében Éliről van szó, a silói templom papjáról, ahol régen a szövetség ládáját őrizték mielőtt Jeruzsálembe szállították volna. Egy éjjel Sámuel, aki még kisfiú volt és kiskora óta a templom szolgálatában állt, álmában háromszor is szólítani hallotta magát, és odaszaladt Élihez. De nem ő hívta. Harmadszorra Éli megértette ezt, és azt mondta Sámuelnek: Ha még egyszer szólít, válaszolj: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád!” (1Sám 3,9). Így is történt, s attól fogva Sámuel megtanulta felismerni Isten szavát és hűséges prófétájává lett. Jézus tanítványai esetében Keresztelő János a közvetítő. Jánosnak ugyanis népes tanítványi köre volt, s közéjük tartozott a két testvérpár, Simon és András, illetve János és Jakab, akik galileai halászok voltak. S a Keresztelő éppen közülük kettőnek mutatta meg Jézust, a Jordán folyóban történt megkeresztelkedése másnapján. Ezekkel a szavakkal mutatott rá: „Íme az Isten Báránya!” (Jn 1,36), ami olyan, mintha azt mondta volna: íme a Messiás. S azok ketten követték Jézust, sokáig vele maradtak és megbizonyosodtak róla, hogy valóban Ő a Krisztus. Azonnal el is mondták a többieknek, s így alakult ki a későbbi apostoli testület első magja.

E két szöveg fényében szeretnék rámutatni arra, hogy a lelki vezetőnek döntő szerepe van a hit kifejlődésében, s különösen annak a sajátos meghívásnak megválaszolásában, amely az Isten és az Ő népe szolgálatára történő felszenteltetésre szól. Már maga a keresztény hit is feltételezi a hírül adást és a tanúságtételt: hiszen nem másról van szó, mint elfogadni az örömhírt, hogy a Názáreti Jézus meghalt és feltámadt, és ő Isten. Így az a hivatás is, hogy Jézust közelebbről kövessük, lemondva a saját család alapításáról, hogy az Egyház nagy családjának szenteljük magunkat, általában egy „idősebb testvér”, többnyire egy pap tanúságtétele és javaslata révén érkezik. Nem feledve persze a szülők alapvető szerepét, akik valódi, örömteli hitükkel és házastársi szeretetükkel megmutatják gyermekeiknek, hogy szép és lehetséges is az egész életet Isten szeretetére építeni.

Kedves Barátaim, imádkozzunk Szűz Máriához minden nevelőért, különösen a papokért és a szülőkért, hogy teljesen tudatában legyenek, mennyire fontos az ő lelki szerepük, hogy a fiatalokban az emberi fejlődés mellett elősegítsék az Isten hívására adandó választ is, hogy azok ki tudják mondani: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád!”

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Ma Urunk Megkeresztelkedése Ünnepét üljük. Délelőtt 16 gyermeket részesítettem a keresztség szentségében, s ezért most arról szeretnék néhány rövid gondolatot megfogalmazni, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. De először is induljunk ki egyszerűen gyermeki mivoltunkból: ez egy mindannyiunk számára közös alaphelyzet. Nem mindenki szülő, de az biztos, hogy mindnyájan gyermekek vagyunk. Világra jönni soha nem választás kérdése, mert előtte nem kérdezik meg tőlünk, meg akarunk-e születni. De életünk folyamán kifejleszthetünk egy szabad hozzáállást az élethez: elfogadhatjuk mint ajándékot, és bizonyos értelemben azzá „válhatunk”, amik már vagyunk: fiak. Ez a lépés fordulópontot képez személyi érettségünkben, s a szüleinkkel való kapcsolatban is, akik iránt hála tölt el. Olyan lépés ez, amely képessé tesz minket, hogy magunk is szülővé váljunk – nem biológiai értelemben, hanem erkölcsileg.

Isten vonatkozásában is mindannyian gyermekek vagyunk. Isten minden teremtmény létezésének eredete, és minden emberi lénynek egyedi módon Atyja: egyedi, személyes kapcsolatban áll vele. Isten mindnyájunkat akart és szeret. És ebben az Istennel való kapcsolatban, hogy úgy mondjam, „újjászülethetünk”, vagyis azzá válhatunk, amik vagyunk. Ez a hit révén történik meg, az Istenre mint létezésünk eredetére és alapjára kimondott mély és személyes „igen” révén. Ezzel az „igennel” az életet elfogadom a mennyei Atya ajándékának, egy olyan Szülő ajándékának, akit nem látok, de akiben hiszek, és akiről szívem mélyén érzem, hogy az én Atyám és minden embertestvéremé, egy végtelenül jóságos és hű Atya. S mire épül az Atyaistenbe vetett hit? Jézus Krisztusra épül: az ő személye és története mutatja meg nekük, ismerteti meg velünk az Atyát, amennyire csak ebben a világban lehetséges. Hinni abban, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, lehetővé teszi, hogy a „újjászülessünk a magasból”, vagyis Istentől, aki a szeretet (vö. Jn 3,3). És ismét vegyük csak figyelembe, hogy senki nem teszi magát emberré: anélkül születtünk, hogy mi magunk tettük volna, megszületésünk mint passzív esemény megelőzi aktív cselekményeinket. Ugyanez érvényesül keresztényi mivoltunk esetében is: senki nem teheti magát kereszténnyé kizárólag saját akaratából. A keresztényi mivolt is ajándék, ami megelőzi cselekvésünket: újjá kell születnünk egy új születés révén. Szent János azt mondja: „akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12). Ez a keresztség szentsége. A keresztség az új születés, ami megelőzi cselekvésünket. Hitünkkel elébe mehetünk Krisztusnak, de csakis Ő maga tehet minket kereszténnyé és adhatja meg ezen szándékunkra, vágyunkra a választ, amivel magunk nem rendelkezünk, a méltóságot és a hatalmat, hogy Isten fiai lehessünk.

Kedves Barátaim! Urunk Megkeresztelkedésének vasárnapja lezárja a karácsonyi időt. Adjunk hálát Istennek ezért a nagy titokért, ami az Egyház és az egész világ számára az újjászületés forrása. Isten az ember fiává lett, hogy az ember Isten fiává legyen. Újult örömmel legyünk hát fiak: emberként és keresztényként, megszületve és újjászületve egy új, isteni létezésre. Egy apa és egy anya szeretetéből megszületve, s Isten szeretetéből újjászületve a keresztség által. Szűz Máriától, Krisztus és mindazok Anyjától, akik hisznek Benne, kérjük, hogy segítsen valóban Isten gyermekeiként élni, nem szavakban, vagy nem csak szavakban, hanem tettekkel. Szent János írja még: „Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást parancsa szerint” (1 Jn 3,23).

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves testvérek!

Ma, Urunk Megjelenése Ünnepén a Szent Péter-bazilikában két új püspököt szenteltem, ezért bocsássátok meg a késést. Vízkereszt egy nagyon régi ünnep, mely a keresztény Keletről származik és azt emeli ki, hogy Jézus Krisztus megnyilvánult minden nép számára: őket jelképezik a Napkeleti Bölcsek, akik a Betlehemben épphogy megszületett zsidók királyát jöttek imádni, Szent Máté Evangéliuménak elbeszélése szerint (vö. Mt 2,1-12). A Karácsony éjjelén gyúlt „új fény” (vö. I. karácsonyi prefáció) ma felragyog az egész világ számára, amint azt a csillag képe is sugallja, az égi jel, ami a Bölcsek figyelmét felkeltve elvezette őket Júdeába.

Az egész karácsonyi-vízkereszti időszakot a fény témája jellemzi, ami azzal is kapcsolatos, hogy az északi féltekén a téli napfordulót követően a nappalok újra elkezdenek hosszabbodni az éjszakához képest. Azonban földrajzi helyzetétől eltekintve minden nép számára érvényes Krisztus szava: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Jézus a nap, mely feltűnt az emberiség horizontján, hogy megvilágosítsa mindannyiunk személyes létezését és együtt elvezessen minket zarándokutunk céljához, a szabadság és a béke földjére, ahol mindörökre teljes közösségben élünk majd Istennel és egymás között.

Krisztus az üdvösség ezen misztériumának hirdetését Egyházára bízta. Ahogyan Szent Pál írja, „a Lélek a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta, hogy Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és részesei az ígéretnek, az evangélium révén” (Ef 3,5-6). Az Izajás próféta által Jeruzsálem szent városához intézett felhívás az Egyházra is alkalmazható: „Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad” (Iz 60,1-2). Így is van, ahogy a próféta mondja: a világ a maga összes erőforrásával sem képes világosságot biztosítani az emberiségnek, hogy útján eligazodhasson. Ezt tapasztaljuk napjainkban is: a nyugati civilizáció irányvesztettnek tűnik, csak tapogatózik. De az Egyház, Isten Igéjének köszönhetően átlát a homályon. Nem nyújt szakmai megoldásokat, de tekintetét a célra szegezi és az Evangélium világosságát kínálja fel minden jószándékú embernek, bármely nemzethez vagy kultúrkörhöz tartozzék is.

Ez a feladata a pápai képviselőknek is az államoknál és a nemzetközi szervezetekben. Amint említettem, éppen ma délelőtt volt abban az örömben részem, hogy két apostoli nunciust szentelhettem püspökké. Ajánljuk Szűz Máriának az ő szolgálatukat és az egész Egyház evangelizációs művét.

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Az év első napjának liturgiájában felhangzik a bibliai hármas áldás: „Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád arcát az Úr és kegyelmezzen néked, fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!” (Szám 6,24-26). Azért szemlélhetjük Isten arcát, mert Jézusban megmutatta magát: Ő a láthatatlan Isten látható képmása. Méghozzá Szűz Máriának is köszönhetően, akinek ma legfontosabb címét ünnepeljük, melynek révén egyedülálló módon részese lett az üdvtörténetnek: ő Isten Anyja. A Magasságbeli Fia az ő méhében öltötte magára a mi testünket, és mi láthatjuk dicsőségét (vö. Jn 1,14), érezhetjük a velünk való Isten jelenlétét.

Úgy kezdjük hát a 2012-es új esztendőt, hogy tekintetünket Isten Arcára szegezzük, aki a betlehemi Gyermekben mutatta meg önmagát, illetve Édesanyjára, Máriára, aki alázatos ráhagyatkozással elfogadta az isteni tervet. Nagylelkű „igenjének” köszönhetően jelent meg a világban az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert (vö. Jn 1,9), és nyílt meg számunkra a béke útja.

Kedves testvérek, amint az immár hagyomány, ma ünnepeljük a Béke Világnapját, a negyvenötödiket. Az államfőkhöz, a nemzetek képviselőihez és minden jószándékú emberhez intézett üzenetemben – melynek témája „A fiatalok nevelése a békére és az igazságosságra” – arra kívántam felhívni a figyelmet, mennyire szükséges és sürgető biztosítani az új nemzedékek számára a személy teljes értékű képzését célzó megfelelő nevelést, beleértve annak erkölcsi-szellemi dimenzióját is (vö. 3. pont). Különösen is hangsúlyozni szeretném, mennyire fontos az igazságosság és a béke értékeire nevelni. Ma a fiatalok némi szorongással tekintenek a jövőre életük figyelmet érdemlő vonatkozásait illetően, úgymint „olyan képzésben részesülni, amely mélységében felkészíti őket a valóság megértésére, a családalapítás nehézségei, a stabil munkahely, valamint ténylegesen hozzájárulni az emberibb és szolidárisabb társadalom építéséhez a politika, a kultúra és a gazdaság területén” (1. pont). Mindenkit arra szólítok, hogy türelemmel és kitartóan keresse az igazságosságot és a békét, hogy őrizze magában a vágyat a helyes és igaz dolgok iránt (5. pont). A béke sosem teljesen megvalósítható, hanem egy cél, amely felé mindannyiunknak törekednünk kell s amelyért mindannyiunknak tennünk kell.

Imádkozzunk azért, hogy az utat olykor fáradságossá tevő nehézségek ellenére ez a mélységes vágy a kiengesztelődés, az igazságosság és a béke konkrét gesztusaiban öltsön testet. Imádkozzunk azért, hogy a nemzetek felelősei újfent készséggel vállalják, hogy elfogadják és elősegítik az emberiség ezen elnyomhatatlan sóhaját. Bízzuk ezen óhajunkat a „Béke Királya” Édesanyjának közbenjárására, hogy a most kezdődő év a remény és a békés együttélés ideje legyen az egész világban.

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Ma, Urunk Születése ünnepi liturgiájának másnapján Szent István diakónus, az Egyház első vértanúja ünnepét üljük. Cézáreai Euzébiusz történész „a tökéletes vértanúnak” nevezi őt (Die Kirchengeschichte V,2,5: GCS II,1, Lipcse 1903, 430, magyarul: Euszebiosz Egyháztörténete. Bp., 1983.), mert az Apostolok Cselekedeteiben ez áll: „István kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” (ApCsel 6,8). Nüsszai Szent Gergely ezt így kommentálja: „Becsületes férfiú volt, eltelve Szentlélekkel: lelki jósága folytán a szegények táplálásának feladatát látta el, szavának szabadságával és a Szentlélek erejével pedig elnémította az igazság ellenségeit” (Sermo in Sanctum Stephanum II: GNO X,1, Leiden 1990, 98). Az imádság és az evangelizáció embere volt István, akinek neve „koszorút” jelent, s Istentől elnyerte a vértanúság ajándékát. Ő ugyanis „a Szentlélekkel eltelve … látta az Isten dicsőségét” (ApCsel 7,55), s miközben megkövezték így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7,59). Majd, térdre esve vádlói számára bocsánatért esedezett: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” (ApCsel 7,60). Ezért énekli a keleti egyház himnusza: „A kövek lépcsőfokokká lettek számodra és lépcsővé a menny felé … s te örvendezve társultál az angyalok ünneplő gyülekezetéhez” (MHNAIA t. II, Roma 1889, 694.695).

Az apostolok generációját követően a vértanúk kiemelt helyre kerültek a keresztény közösség megbecsülésében. A nagyobb üldöztetések idején dicséretük felüdülést jelentett a hívők fáradságos útján és az igazságot keresőket az Úrhoz való megtérésre bátorította. Ezért az Egyház isteni rendelésből tiszteli a vértanúk ereklyéit és olyan nevekkel illeti őket mint „az élet mesterei”, „élő tanúk”, „eleven oszlopok”, „hallgató hírvivők” (Nazianzi Gergely, Oratio 43, 5: PG 36, 500 C).

Kedves Barátaim, az igazi Krisztus-követés a szeretet, amit egyes keresztény szerzők „rejtett vértanúságnak” is neveztek. Ezzel kapcsolatban írja Alexandriai Kelemen: „Akik megvalósítják az Úr parancsait, minden cselekedetükkel tanúságot tesznek róla, minthogy azt teszik, amit Ő akar, és híven segítségül hívják az Úr nevét” (Stromatum IV, 7,43,4: SC 463, Paris 2001, 130). Az evangéliumhoz való őszinte ragaszkodás, akárcsak az ókorban, ma is életeket követelhet, és a világ különböző részein számos keresztény van üldöztetésnek kitéve, s néha a vértanúságnak is. De, amint arra az Úr emlékeztet, „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 10,22).

Forduljunk könyörgésünkkel a Legszentebb Szűzanyához, a Vértanúk Királynőjéhez, hogy őrizze meg jó szándékainkat, főképp azok irányában, akik üldöznek minket. Különösképpen ajánljuk Isten irgalmába az Egyház diakónusait, hogy Szent István példáján megvilágosodva sajátos küldetésüknek megfelelően működjenek közre az evangelizáció feladatában (vö. Verbum Domini ap. buzdítás, 94.).

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Advent negyedik, utolsó vasárnapján az idén az angyali üdvözlet történetét állítja elénk a liturgia. Ha azt a csodálatos képet szemléljük, amint a Szent Szűz az isteni üzenetet fogadja és felel rá, megvilágosítja bensőnket a belőle mindig újból és újból kiáradó igazság. Most különösen is Mária szüzességére szeretnék kitérni röviden, vagyis arra a tényre, hogy ő Jézus megfoganása után is szűz maradt.

A názáreti esemény hátterében Izajás jövendölése áll: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el.” (Is 7,14). Ez az ősi ígéret Isten Fiának megtestesülésében túláradó beteljesülést nyert. Mert Szűz Mária nemcsak fogant, de a Szentlélek erejéből, vagyis magának Istennek erejéből tette. A méhében életre kelő emberi lény Máriától ölt testet, de léte teljességgel Istentől ered. Teljesen ember, a föld porából – hogy bibliai képpel éljünk – de a magasból, a Mennyből érkezik. Jézus megismerése és hitünk szempontjából lényeges tehát, hogy Mária fogan, s mégis szűz marad, mert azt tanúsítja, hogy a kezdeményezés Istené volt, és főként, mert megmutatja, ki is az, aki megfogant. Ahogyan az Evangélium mondja: „Ezért a születendő Szentet az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,35). Ebben az értelemben Mária szüzessége és Jézus istensége egymásnak kölcsönös garanciája.

Ezért olyan fontos hát az egyetlen kérdés, amit a „nagyon zavarba jött” Mária feltesz az angyalnak: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Lk 1,34). A maga egyszerűségében Mária nagyon is bölcs: nem kételkedik Isten hatalmában, de jobban meg akarja érteni akaratát, hogy teljesen igazodhasson ehhez az akarathoz. Máriát végtelenül meghaladja a Titok, mégis tökéletesen elfoglalja a számára annak középpontjában kijelölt helyet. Szíve és értelme teljességgel alázatos, és Isten éppen ezen egyedülálló alázatossága miatt várja ennek a lánynak „igenjét” ahhoz, hogy tervét megvalósítsa. Tiszteletben tartja méltóságát és szabadságát. Mária „igenjéből” egyszerre következik anyaság és szüzesség, s az a kívánság, hogy Őbenne minden Isten dicsőségére történjék, és a Tőle születendő Fiú egészen kegyelmi ajándék lehessen.

Kedves Barátaim, Mária szüzessége egyszeri és megismételhetetlen. Lelki jelentősége azonban minden keresztényt érint, s lényegében a hittel kapcsolatos. Aki ugyanis mélységesen bízik Isten szeretetében, az a Szentlélek működése révén magába fogadja Jézust, az ő isteni életét. Ez Karácsony titka! Mindnyájatoknak kívánom, hogy bensőséges örömben éljétek meg.

(Eredeti szöveg itt.)

Kedves Testvérek!

Az adventi idő liturgikus szövegei újfent arra hívnak minket, hogy Jézusra várakozva éljünk, hogy ne szűnjünk meg várni eljövetelét, s így nyitottak és készségesek maradjunk a Vele való találkozásra. Ezt az időszakot, amikor örvendezve várjuk Karácsony ünnepét (vö. II. Adventi Prefáció) különösen is jellemzi a szív ébersége, amit a kereszténynek mindig, a mindennapok során gyakorolnia kell. A külső környezet a szokásos, kereskedelmi jellegű üzeneteket kínálja, mégha talán visszafogottabban is a gazdasági válság miatt. A kereszténynek úgy kell élnie Adventben, hogy ne hagyja figyelmét eltéríteni a csillogás által, hanem helyesen értékelje a dolgokat, s így belső tekintetét Krisztusra szegezze. Ha ugyanis kitartunk „imádságban virrasztva és dicséretében ujjongva” (u.o.), szemeink képesek lesznek felismerni Benne a világ igazi világosságát, amely azért jön, hogy eloszlassa a homályt.

A mai, „Gaudetének” nevezett vasárnap liturgiája különösen is biztat minket az örömre: nem szomorú, hanem vidám virrasztásra. „Gaudete Domino semper” – írja Szent Pál: „örüljetek az Úrban szüntelenül!” (Fil 4,4). Az igazi öröm nem a szórakozás, kikapcsolódás gyümölcse, a szó etimológiai értelmében, vagyis az élet feladatai és felelőssége elől való menekvést értve rajta (az olasz eredetiben: divertirsi, latinul: di-vertere – ford. megj.). Az igazi öröm valami mélyebbhez kötődik. Persze a hétköznapi, gyakran szédületes életritmus közepette fontos időt találni a pihenésre, a kikapcsolódásra, de az igazi öröm az Istennel való kapcsolathoz kötődik. Aki saját életében már találkozott Krisztussal, szívében olyan derűt és örömöt tapasztal meg, amit senki és semmilyen helyzet nem tud elvenni. Szent Ágoston nagyon is jól értette ezt; az igazságot, a békét, az örömöt keresvén, miután életében már sok mindent keresett hiába, azzal a híres kifejezéssel zárja, hogy az ember szíve nyugtalan, nem lel derűt és békét, amíg meg nem nyugszik Istenben (vö. Vallomások, I,1,1). Az igazi öröm nem egy múló lelkiállapot, sem pedig valami, amit saját erőnkből érhetnénk el, hanem olyan ajándék, ami az élő Jézussal való találkozásból fakad, ha helyet adunk Neki önmagunkban, ha befogadjuk az életünket vezérlő Szentlelket. Erre hív minket Pál apostol, aki azt mondja: „A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketeket és testeteket feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig” (1 Tessz 5,23). Most, az adventi időben erősödjünk meg a bizonyosságban, hogy az Úr eljött közénk és folyamatosan megújítja vigasztaló, szerető és örömteli jelenlétét. Bízzunk Benne; amint ugyancsak Szent Ágoston mondja, saját tapasztalatának fényében: az Úr közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz – „interior intimo meo et superior summo meo” (Vallomások, III,6,11).

Bízzuk utunkat a Szeplőtelen Szűzre, akinek lelke ujjongott az üdvözítő Istenben. Vezesse ő szíveinket Jézus eljövetelének örvendező várásában, egy imádsággal és jócselekedetekkel teli várakozásban.

(Eredeti szöveg itt.)

December 8., Szeplőtelen Fogantatás ünnepe a Vatikánban és Olaszországban is munkaszüneti nap, így a Szentatya délben a hívekkel és zarándokokkal együtt imádkozza el az Úrangyalát. Délután pedig felkeresi a Piazza di Spagna-n álló Mária-szobrot, ahol egész nap követik egymást a virágokkal hódoló hívek és zarándokcsoportok, hogy ő is a Szűzanya lábai elé helyezze virágait. Íme az idei ünnepi Úrangyala-beszéd magyarul:

Kedves Testvérek!

A mai napon Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepét üli az Egyház. Amint azt Boldog IX. Piusz az 1854-es Ineffabilis Deus apostoli levélben kijelentette, Mária „a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és különleges kegyéből, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt”. Ezt a hitigazságot tartalmazzák Gábriel arkangyal hozzá intézett szavai: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr!” (Lk 1,28). A „kegyelemmel teljes” kifejezés Isten szeretetének csodálatos művére utal, amelynek révén a bűn által elveszett életünket és szabadságunkat kívánta visszaadni az Ő megtestesült, meghalt és feltámadott Egyszülött Fia által. A keleti és a nyugati Egyház a II. század óta ezért ünnepli és hívja segítségül a Szüzet, aki igenjével közelebb vitte az eget a földhöz, s így „Isten szülője és életünk dajkája” lett, ahogyan Szent Romanosz Melodosz írja egy régi himnuszban (Canticum XXV in Nativitatem B. Mariae Virginis, in J.B. Pitra, Analecta Sacra t. I, Parigi 1876, 198). A VII. században Jeruzsálemi Szent Szofroniosz magasztalja Mária nagyságát, mert Benne a Szentlélek vett lakást és úgy fogalmaz: „Te meghaladsz minden ajándékot, amellyel Isten bőkezűsége valaha is elárasztott bármely embert. Mindenkinél gazdagabb vagy a benned lakó Isten miatt” (Oratio II, 25 in SS. Deiparae Annuntiationem: PG 87, 3, 3248 AB). És amint Szent Béda Venerabilis magyarázza: „Mária áldott az asszonyok között, mert a szüzesség ékességével együtt megkapta a kegyelmet, hogy gyermeknek legyen szülője, aki Isten” (Hom I, 3: CCL 122, 16).

Mi is megkapjuk a „kegyelem teljességét”, aminek fel kell ragyognia életünkben, mert „Urunk, Jézus Krisztus Atyja – írja Szent Pál – minden lelki áldással megáldott minket… kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk… s eleve arra rendelt bennünket, hogy … fogadott gyermekeivé legyünk” (Ef 1,3-5). Ebben a fiúságban az Egyház által részesülünk, keresztségünk napján. Ennek kapcsán írja Bingeni Szent Hildegárd: „Az Egyház tehát szűz anyja az összes kereszténynek. A Szentlélek titokzatos erejéből foganja és hozza világra őket, s felajánlja Istennek, hogy Isten fiainak nevezzék őket” (Scivias, visio III, 12: CCL Continuatio Mediaevalis XLIII, 1978, 142). Végül pedig, Isten Anyja lelki szépségének oly sok megéneklője közül kiemelkedik Clairvaux-i Szent Bernát, aki kijelenti, hogy az „Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes” fohász „kedves Istennek, az angyaloknak és az embereknek. Az embereknek az anyaság miatt, az angyaloknak a szüzesség miatt, Istennek pedig az alázat miatt” (Sermo XLVII, De Annuntiatione Dominica: SBO VI,1, Roma 1970, 266).

Kedves barátaim, arra készülve, hogy ma délután szokás szerint lerójam hódolatomat a Szeplőtelen Szűz Mária előtt a Piazza di Spagna-n, forduljunk hő imánkkal Őhozzá, aki közbenjár Istennél, hogy segítsen hittel megünnepelni az Úr születésének immár közelgő ünnepét.

Kedves Testvérek!

A mai vasárnap az adventi idő második állomását képezi. Az egyházi év ezen időszaka azt a két személyt állítja előtérbe, akiknek kiemelkedő szerepe volt Jézus Krisztus történelmi eljövetelének előkészítésében: Szűz Máriát és Keresztelő Szent Jánost. Különösen ez utóbbira összpontosít Márk evangéliumának mai szakasza, amely Krisztus Előhírnökének személyiségét és küldetését írja le (vö. Mk 1,2-8). Jánost már kinézetében is nagyon aszketikus személyként mutatja be: teveszőrből készült ruhát visel, s a Júdea pusztájában talált sáskával és vadmézzel táplálkozik (vö. Mk 1,6). Jézus egy alkalommal azok ellentéteként mutatta be őt, akik „királyi palotában laknak”, s akik „finom ruhába öltöznek” (Mt 11,8). Keresztelő János stílusának minden keresztényt arra kellene ösztönöznie, hogy életstílusa a józanság legyen, különösen Karácsony ünnepére készülvén, amikoris az Úr – ahogy Szent Pál mondaná – „noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9).

János küldetése pedig a megtérésre szóló rendkívüli felhívás volt: keresztsége „új gondolkodás- és cselekvésmódra hívó lángoló felszólításhoz kapcsolódik, amely mindenekelőtt Isten ítéletének a kihirdetéséhez fűződik” (A Názáreti Jézus, I., Szent István Társulat, 31. o.), és a Messiás küszöbön álló megjelenéséhez, akit úgy jellemez, mint aki „hatalmasabb nálam”, és aki „Szentlélekkel keresztel” (Mk 1,7.8). János felszólítása tehát a józan életstílusnál tovább és mélyebbre megy: belső változásra szólít, kezdve saját bűnünk felismerésével és megvallásával. Miközben Karácsonyra készülünk fontos, hogy magunkba szálljunk, és őszintén felülvizsgáljuk életünket. Hagyjuk magunkat megvilágítani a Betlehemből kiáradó fénysugártól, annak fényétől, aki a „nagyobb”, s mégis kicsinnyé lett, aki a „hatalmasabb”, s mégis gyöngévé lett.

Mind a négy evangélista Izajás próféta egyik mondatára utal Keresztelő János prédikációjának bemutatásakor: „Egy hang kiált: ’Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át’” (Iz 40,3). Márk egy másik prófétától, Malakiástól is idéz, aki azt mondja: „Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat” (Mk 1,2, vö. Mal 3,1). Ezekben az ószövetségi utalásokban „Isten megmentő beavatkozásáról van szó, aki előlép rejtettségéből, hogy ítéljen és megmentsen; neki kell megnyitni az ajtót, előkészíteni az utat” (A Názáreti Jézus, I., Szent István Társulat, 31. o.).

Bízzuk Mária, a várakozó Szűz anyai közbenjárására az érkező Úr elé vivő utunkat, miközben haladunk tovább az Adventben, hogy előkészítsük szívünkben és életünkben az Emmánuel, a velünk levő Isten eljövetelét.

(Eredeti szöveg itt.)

XVI. Benedek Úrangyala-beszédeiből korábban a Vatikáni Figyelő is közölt már részleteket.

2011. március 27. - A pápa és a líbiai beavatkozás

2011. március 20. - A Szentszék és az észak-afrikai helyzet

2010. december 12. - Úrangyala: magyar köszöntés, Kisjézus-szobrok

2010. március 7. - Isten mindenhatósága és a világban tapasztalható rossz

2010. január 3. - Miben reméljünk 2010-ben?

2010. január 1. - Egyszerűen le kell tenni a fegyvert

2010. január 1. - Környezetvédelem XVI. Benedek szerint

2009. december 20. - A Karácsony ma sem gyermekmese…

2009. december 13. - A betlehem az élet iskolája

2009. november 15. - Magyar köszöntés az Úrangyala imádság végén

Kedves Testvérek és Nővérek!

Új liturgikus évet kezd ma az egész Egyház: új szakaszt a hit útján, amit együtt kell megélnünk a keresztény közösségekben, s amin ugyanakkor, mint mindig, a világ történelmébe ágyazva kell járnunk, hogy megnyissuk azt Isten titka előtt, az Ő szeretetéből fakadó üdvösség előtt. Az egyházi év az adventi idővel kezdődik: csodálatos időszak, ami feléleszti a szívekben a Krisztus visszatérése utáni várakozást, s egyben első eljövetelének emlékezetét, amikoris levetkőzte isteni dicsőségét, hogy magára öltse halandó testünket.

„Legyetek éberek!” Ezzel a felszólítással fordul hozzánk Jézus a mai evangéliumban. Nemcsak hozzánk, tanítványokhoz szól, hanem mindenkihez: „Legyetek éberek!” (Mt 13,37). Üdvös felszólítás ez, ami arra emlékeztet, hogy az életnek nem csupán földi dimenziója van, hanem a „túlvilág” felé tör, mint egy kis palánta, ami a földből sarjad ki s az égre nyílik. Az ember egy gondolkodó palánta, amely szabadsággal és felelősséggel bír, s ezért mindegyikünknek arról kell majd számot adnia, hogyan élte meg, hogyan használta fel képességeit: megtartotta magának, vagy pedig kamatoztatta a testvérek javára is.

Az advent prófétája, Izajás is elgondoztat minket fájdalommal teli imádságával, amit a nép nevében intéz Istenhez. Elismeri népe mulasztásait, s egyszer csak azt mondja: „Nincs senki, aki segítségül hívná nevedet, aki fölkelne és beléd kapaszkodna. Mert elrejtetted előlünk arcodat, és kiszolgáltattál minket bűneink hatalmának.” (Iz 64,6) Hogyan is ne ütköznénk meg ezen a leíráson? Hiszen mintha a posztmodern világ bizonyos vonatkozásait tükrözné: a várost, ahol az élet névtelenné és egysíkúvá válik, ahonnan úgy tűnik, hiányzik az Isten, és az egyedüli úr az ember, mintha ő volna mindennek alkotója és rendezője. Az építmények, a munka, a gazdaság, a tömegközlekedés, a tudományok, a technika – úgy tűnik, mintha minden csakis az emberen múlna. És aztán ebben a látszólag majdnem tökéletes világban néha felkavaró dolgok történnek, akár a természetben, akár a társadalomban. S akkor aztán azt gondoljuk, hogy Isten mintegy visszavonult, hogy úgy mondjam, magunkra hagyott minket.

Valójában a világ igazi „ura” nem az ember, hanem Isten. Az evangélium azt mondja: „Legyetek hát éberek! Nem tudjátok ugyanis, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, lehet, hogy éjfélkor, vagy kakasszóra, vagy reggel. Ne találjon alva, ha váratlanul megérkezik!” (Mk 13,35-36). Az adventi idő minden évben azért van, hogy erre emlékeztessen bennünket. Hogy életünk újra megtalálja helyes irányultságát – Isten arcát. Nem egy „úr”, hanem egy Atya és barát arcát. A Szűzanyával együtt, aki az adventi időszakban is vezetőnk, tegyük magunkévá a próféta szavait: „Mégis Urunk, te vagy a mi atyánk; mi vagyunk az anyag, és te aki formálsz, a te kezed műve vagyunk mindnyájan.” (Iz 64,7).

(Eredeti szöveg itt.)