Kedves Testvérek!
Nemrég fejeződött be a Szent Péter-bazilikában a szentmise, amelyben kilenc új papot szenteltem a Római Egyházmegye számára. Adjunk hálát Istennek ezért az ajándékért, az Egyház iránti hűséges és gondoskodó szeretetének jeléért! Lélekben álljunk az új papok mellett s imádkozzunk, hogy teljesen befogadják a szentségi kegyelmet, amely Jézus Krisztushoz, a Paphoz és Pásztorhoz hasonlóvá tette őket. S imádkozzunk, hogy minden fiatal odafigyeljen Isten szavára, aki szívük bensőjében szól hozzájuk s arra hívja őket, hogy mindentől elszakadva Őt szolgálják. Ez a célja a ma tartott Hivatások Világnapjának. Az Úr ugyanis mindig szólít, mi azonban nem mindig figyelünk oda. Sok minden eltereli a figyelmünket, más felületesebb hangok is; aztán pedig félünk hallgatni az Úr szavára, mert attól tartunk, hogy megfosztana szabadságunktól. Igazából mindegyikünk a szeretet gyümölcse: a szülők szeretetéé persze, de még mélyebben az Isten szeretetéé. A Biblia azt mondja: mégha édesanyád nem akarna is téged, én akkor is akarlak, mert ismerlek és szeretlek (vö. Iz 49,15). Amikor erre rádöbbenek, megváltozik az életem: válasz lesz erre a szeretetre, amely minden más szeretetnél nagyobb, s így teljesedik ki a szabadságom.
Azok a fiatalok, akiket ma szenteltem pappá, nem különböznek a többi fiataltól, de mélységesen megérintette őket Isten szeretetének szépsége, s nem állhatták meg, hogy ne egész életükkel válaszoljanak rá. De hogyan találkoztak Isten szeretetével? Jézus Krisztusban találkoztak vele: Evangéliumában, az Eucharisztiában és az Egyház közösségében. Az Egyházban felfedezzük, hogy minden ember élete egy szeretet-történet. Világosan megmutatja ezt nekünk a Szentírás, és megerősíti a szentek tanúságtétele. Példaértékű Szent Ágoston megfogalmazása, aki a Vallomásokban Istenhez fordulva azt mondja: „Örök-új Szépség, későn, jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! … Velem voltál s én nem voltam veled … Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét” (X, 27.38).
Kedves barátaim, imádkozzunk az Egyházért, hogy minden helyi közösség legyen olyan, mint az öntözött kert, amelyben kicsírázhatnak s beérhetnek a hivatások Isten által bőséggel vetett magvai. Imádkozzunk, hogy mindenütt azzal az örömmel gondozzák ezt a kertet, hogy az adományok különbözősége mellett mindegyikünknek hivatása van. Különösen is a családok legyenek az az elsődleges közeg, amelyben „lélegezni” lehet Isten szeretetét, ami belső erőt ad az élet nehézségei és megpróbáltatásai közepette is. Felbecsülhetetlen ajándékban részesül aki a családban találkozik Isten szeretetének élményével, ami aztán majd idejében gyümölcsöt hoz. Esdje ki mindezt számunkra a Boldogságos Szűz Mária, az isteni hívás szabad és engedelmes befogadásának példaképe, minden egyházi hivatás Anyja!
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek!
Az adventi idő liturgikus szövegei újfent arra hívnak minket, hogy Jézusra várakozva éljünk, hogy ne szűnjünk meg várni eljövetelét, s így nyitottak és készségesek maradjunk a Vele való találkozásra. Ezt az időszakot, amikor örvendezve várjuk Karácsony ünnepét (vö. II. Adventi Prefáció) különösen is jellemzi a szív ébersége, amit a kereszténynek mindig, a mindennapok során gyakorolnia kell. A külső környezet a szokásos, kereskedelmi jellegű üzeneteket kínálja, mégha talán visszafogottabban is a gazdasági válság miatt. A kereszténynek úgy kell élnie Adventben, hogy ne hagyja figyelmét eltéríteni a csillogás által, hanem helyesen értékelje a dolgokat, s így belső tekintetét Krisztusra szegezze. Ha ugyanis kitartunk „imádságban virrasztva és dicséretében ujjongva” (u.o.), szemeink képesek lesznek felismerni Benne a világ igazi világosságát, amely azért jön, hogy eloszlassa a homályt.
A mai, „Gaudetének” nevezett vasárnap liturgiája különösen is biztat minket az örömre: nem szomorú, hanem vidám virrasztásra. „Gaudete Domino semper” – írja Szent Pál: „örüljetek az Úrban szüntelenül!” (Fil 4,4). Az igazi öröm nem a szórakozás, kikapcsolódás gyümölcse, a szó etimológiai értelmében, vagyis az élet feladatai és felelőssége elől való menekvést értve rajta (az olasz eredetiben: divertirsi, latinul: di-vertere – ford. megj.). Az igazi öröm valami mélyebbhez kötődik. Persze a hétköznapi, gyakran szédületes életritmus közepette fontos időt találni a pihenésre, a kikapcsolódásra, de az igazi öröm az Istennel való kapcsolathoz kötődik. Aki saját életében már találkozott Krisztussal, szívében olyan derűt és örömöt tapasztal meg, amit senki és semmilyen helyzet nem tud elvenni. Szent Ágoston nagyon is jól értette ezt; az igazságot, a békét, az örömöt keresvén, miután életében már sok mindent keresett hiába, azzal a híres kifejezéssel zárja, hogy az ember szíve nyugtalan, nem lel derűt és békét, amíg meg nem nyugszik Istenben (vö. Vallomások, I,1,1). Az igazi öröm nem egy múló lelkiállapot, sem pedig valami, amit saját erőnkből érhetnénk el, hanem olyan ajándék, ami az élő Jézussal való találkozásból fakad, ha helyet adunk Neki önmagunkban, ha befogadjuk az életünket vezérlő Szentlelket. Erre hív minket Pál apostol, aki azt mondja: „A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketeket és testeteket feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig” (1 Tessz 5,23). Most, az adventi időben erősödjünk meg a bizonyosságban, hogy az Úr eljött közénk és folyamatosan megújítja vigasztaló, szerető és örömteli jelenlétét. Bízzunk Benne; amint ugyancsak Szent Ágoston mondja, saját tapasztalatának fényében: az Úr közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz – „interior intimo meo et superior summo meo” (Vallomások, III,6,11).
Bízzuk utunkat a Szeplőtelen Szűzre, akinek lelke ujjongott az üdvözítő Istenben. Vezesse ő szíveinket Jézus eljövetelének örvendező várásában, egy imádsággal és jócselekedetekkel teli várakozásban.
(Eredeti szöveg itt.)
