Kedves Testvérek!
Az adventi idő liturgikus szövegei újfent arra hívnak minket, hogy Jézusra várakozva éljünk, hogy ne szűnjünk meg várni eljövetelét, s így nyitottak és készségesek maradjunk a Vele való találkozásra. Ezt az időszakot, amikor örvendezve várjuk Karácsony ünnepét (vö. II. Adventi Prefáció) különösen is jellemzi a szív ébersége, amit a kereszténynek mindig, a mindennapok során gyakorolnia kell. A külső környezet a szokásos, kereskedelmi jellegű üzeneteket kínálja, mégha talán visszafogottabban is a gazdasági válság miatt. A kereszténynek úgy kell élnie Adventben, hogy ne hagyja figyelmét eltéríteni a csillogás által, hanem helyesen értékelje a dolgokat, s így belső tekintetét Krisztusra szegezze. Ha ugyanis kitartunk „imádságban virrasztva és dicséretében ujjongva” (u.o.), szemeink képesek lesznek felismerni Benne a világ igazi világosságát, amely azért jön, hogy eloszlassa a homályt.
A mai, „Gaudetének” nevezett vasárnap liturgiája különösen is biztat minket az örömre: nem szomorú, hanem vidám virrasztásra. „Gaudete Domino semper” – írja Szent Pál: „örüljetek az Úrban szüntelenül!” (Fil 4,4). Az igazi öröm nem a szórakozás, kikapcsolódás gyümölcse, a szó etimológiai értelmében, vagyis az élet feladatai és felelőssége elől való menekvést értve rajta (az olasz eredetiben: divertirsi, latinul: di-vertere – ford. megj.). Az igazi öröm valami mélyebbhez kötődik. Persze a hétköznapi, gyakran szédületes életritmus közepette fontos időt találni a pihenésre, a kikapcsolódásra, de az igazi öröm az Istennel való kapcsolathoz kötődik. Aki saját életében már találkozott Krisztussal, szívében olyan derűt és örömöt tapasztal meg, amit senki és semmilyen helyzet nem tud elvenni. Szent Ágoston nagyon is jól értette ezt; az igazságot, a békét, az örömöt keresvén, miután életében már sok mindent keresett hiába, azzal a híres kifejezéssel zárja, hogy az ember szíve nyugtalan, nem lel derűt és békét, amíg meg nem nyugszik Istenben (vö. Vallomások, I,1,1). Az igazi öröm nem egy múló lelkiállapot, sem pedig valami, amit saját erőnkből érhetnénk el, hanem olyan ajándék, ami az élő Jézussal való találkozásból fakad, ha helyet adunk Neki önmagunkban, ha befogadjuk az életünket vezérlő Szentlelket. Erre hív minket Pál apostol, aki azt mondja: „A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketeket és testeteket feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig” (1 Tessz 5,23). Most, az adventi időben erősödjünk meg a bizonyosságban, hogy az Úr eljött közénk és folyamatosan megújítja vigasztaló, szerető és örömteli jelenlétét. Bízzunk Benne; amint ugyancsak Szent Ágoston mondja, saját tapasztalatának fényében: az Úr közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz – „interior intimo meo et superior summo meo” (Vallomások, III,6,11).
Bízzuk utunkat a Szeplőtelen Szűzre, akinek lelke ujjongott az üdvözítő Istenben. Vezesse ő szíveinket Jézus eljövetelének örvendező várásában, egy imádsággal és jócselekedetekkel teli várakozásban.
(Eredeti szöveg itt.)
