Kedves Testvérek!
Advent negyedik, utolsó vasárnapján az idén az angyali üdvözlet történetét állítja elénk a liturgia. Ha azt a csodálatos képet szemléljük, amint a Szent Szűz az isteni üzenetet fogadja és felel rá, megvilágosítja bensőnket a belőle mindig újból és újból kiáradó igazság. Most különösen is Mária szüzességére szeretnék kitérni röviden, vagyis arra a tényre, hogy ő Jézus megfoganása után is szűz maradt.
A názáreti esemény hátterében Izajás jövendölése áll: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el.” (Is 7,14). Ez az ősi ígéret Isten Fiának megtestesülésében túláradó beteljesülést nyert. Mert Szűz Mária nemcsak fogant, de a Szentlélek erejéből, vagyis magának Istennek erejéből tette. A méhében életre kelő emberi lény Máriától ölt testet, de léte teljességgel Istentől ered. Teljesen ember, a föld porából – hogy bibliai képpel éljünk – de a magasból, a Mennyből érkezik. Jézus megismerése és hitünk szempontjából lényeges tehát, hogy Mária fogan, s mégis szűz marad, mert azt tanúsítja, hogy a kezdeményezés Istené volt, és főként, mert megmutatja, ki is az, aki megfogant. Ahogyan az Evangélium mondja: „Ezért a születendő Szentet az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,35). Ebben az értelemben Mária szüzessége és Jézus istensége egymásnak kölcsönös garanciája.
Ezért olyan fontos hát az egyetlen kérdés, amit a „nagyon zavarba jött” Mária feltesz az angyalnak: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Lk 1,34). A maga egyszerűségében Mária nagyon is bölcs: nem kételkedik Isten hatalmában, de jobban meg akarja érteni akaratát, hogy teljesen igazodhasson ehhez az akarathoz. Máriát végtelenül meghaladja a Titok, mégis tökéletesen elfoglalja a számára annak középpontjában kijelölt helyet. Szíve és értelme teljességgel alázatos, és Isten éppen ezen egyedülálló alázatossága miatt várja ennek a lánynak „igenjét” ahhoz, hogy tervét megvalósítsa. Tiszteletben tartja méltóságát és szabadságát. Mária „igenjéből” egyszerre következik anyaság és szüzesség, s az a kívánság, hogy Őbenne minden Isten dicsőségére történjék, és a Tőle születendő Fiú egészen kegyelmi ajándék lehessen.
Kedves Barátaim, Mária szüzessége egyszeri és megismételhetetlen. Lelki jelentősége azonban minden keresztényt érint, s lényegében a hittel kapcsolatos. Aki ugyanis mélységesen bízik Isten szeretetében, az a Szentlélek működése révén magába fogadja Jézust, az ő isteni életét. Ez Karácsony titka! Mindnyájatoknak kívánom, hogy bensőséges örömben éljétek meg.
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek!
Az adventi idő liturgikus szövegei újfent arra hívnak minket, hogy Jézusra várakozva éljünk, hogy ne szűnjünk meg várni eljövetelét, s így nyitottak és készségesek maradjunk a Vele való találkozásra. Ezt az időszakot, amikor örvendezve várjuk Karácsony ünnepét (vö. II. Adventi Prefáció) különösen is jellemzi a szív ébersége, amit a kereszténynek mindig, a mindennapok során gyakorolnia kell. A külső környezet a szokásos, kereskedelmi jellegű üzeneteket kínálja, mégha talán visszafogottabban is a gazdasági válság miatt. A kereszténynek úgy kell élnie Adventben, hogy ne hagyja figyelmét eltéríteni a csillogás által, hanem helyesen értékelje a dolgokat, s így belső tekintetét Krisztusra szegezze. Ha ugyanis kitartunk „imádságban virrasztva és dicséretében ujjongva” (u.o.), szemeink képesek lesznek felismerni Benne a világ igazi világosságát, amely azért jön, hogy eloszlassa a homályt.
A mai, „Gaudetének” nevezett vasárnap liturgiája különösen is biztat minket az örömre: nem szomorú, hanem vidám virrasztásra. „Gaudete Domino semper” – írja Szent Pál: „örüljetek az Úrban szüntelenül!” (Fil 4,4). Az igazi öröm nem a szórakozás, kikapcsolódás gyümölcse, a szó etimológiai értelmében, vagyis az élet feladatai és felelőssége elől való menekvést értve rajta (az olasz eredetiben: divertirsi, latinul: di-vertere – ford. megj.). Az igazi öröm valami mélyebbhez kötődik. Persze a hétköznapi, gyakran szédületes életritmus közepette fontos időt találni a pihenésre, a kikapcsolódásra, de az igazi öröm az Istennel való kapcsolathoz kötődik. Aki saját életében már találkozott Krisztussal, szívében olyan derűt és örömöt tapasztal meg, amit senki és semmilyen helyzet nem tud elvenni. Szent Ágoston nagyon is jól értette ezt; az igazságot, a békét, az örömöt keresvén, miután életében már sok mindent keresett hiába, azzal a híres kifejezéssel zárja, hogy az ember szíve nyugtalan, nem lel derűt és békét, amíg meg nem nyugszik Istenben (vö. Vallomások, I,1,1). Az igazi öröm nem egy múló lelkiállapot, sem pedig valami, amit saját erőnkből érhetnénk el, hanem olyan ajándék, ami az élő Jézussal való találkozásból fakad, ha helyet adunk Neki önmagunkban, ha befogadjuk az életünket vezérlő Szentlelket. Erre hív minket Pál apostol, aki azt mondja: „A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketeket és testeteket feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig” (1 Tessz 5,23). Most, az adventi időben erősödjünk meg a bizonyosságban, hogy az Úr eljött közénk és folyamatosan megújítja vigasztaló, szerető és örömteli jelenlétét. Bízzunk Benne; amint ugyancsak Szent Ágoston mondja, saját tapasztalatának fényében: az Úr közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz – „interior intimo meo et superior summo meo” (Vallomások, III,6,11).
Bízzuk utunkat a Szeplőtelen Szűzre, akinek lelke ujjongott az üdvözítő Istenben. Vezesse ő szíveinket Jézus eljövetelének örvendező várásában, egy imádsággal és jócselekedetekkel teli várakozásban.
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek!
A mai vasárnap az adventi idő második állomását képezi. Az egyházi év ezen időszaka azt a két személyt állítja előtérbe, akiknek kiemelkedő szerepe volt Jézus Krisztus történelmi eljövetelének előkészítésében: Szűz Máriát és Keresztelő Szent Jánost. Különösen ez utóbbira összpontosít Márk evangéliumának mai szakasza, amely Krisztus Előhírnökének személyiségét és küldetését írja le (vö. Mk 1,2-8). Jánost már kinézetében is nagyon aszketikus személyként mutatja be: teveszőrből készült ruhát visel, s a Júdea pusztájában talált sáskával és vadmézzel táplálkozik (vö. Mk 1,6). Jézus egy alkalommal azok ellentéteként mutatta be őt, akik „királyi palotában laknak”, s akik „finom ruhába öltöznek” (Mt 11,8). Keresztelő János stílusának minden keresztényt arra kellene ösztönöznie, hogy életstílusa a józanság legyen, különösen Karácsony ünnepére készülvén, amikoris az Úr – ahogy Szent Pál mondaná – „noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9).
János küldetése pedig a megtérésre szóló rendkívüli felhívás volt: keresztsége „új gondolkodás- és cselekvésmódra hívó lángoló felszólításhoz kapcsolódik, amely mindenekelőtt Isten ítéletének a kihirdetéséhez fűződik” (A Názáreti Jézus, I., Szent István Társulat, 31. o.), és a Messiás küszöbön álló megjelenéséhez, akit úgy jellemez, mint aki „hatalmasabb nálam”, és aki „Szentlélekkel keresztel” (Mk 1,7.8). János felszólítása tehát a józan életstílusnál tovább és mélyebbre megy: belső változásra szólít, kezdve saját bűnünk felismerésével és megvallásával. Miközben Karácsonyra készülünk fontos, hogy magunkba szálljunk, és őszintén felülvizsgáljuk életünket. Hagyjuk magunkat megvilágítani a Betlehemből kiáradó fénysugártól, annak fényétől, aki a „nagyobb”, s mégis kicsinnyé lett, aki a „hatalmasabb”, s mégis gyöngévé lett.
Mind a négy evangélista Izajás próféta egyik mondatára utal Keresztelő János prédikációjának bemutatásakor: „Egy hang kiált: ’Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át’” (Iz 40,3). Márk egy másik prófétától, Malakiástól is idéz, aki azt mondja: „Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat” (Mk 1,2, vö. Mal 3,1). Ezekben az ószövetségi utalásokban „Isten megmentő beavatkozásáról van szó, aki előlép rejtettségéből, hogy ítéljen és megmentsen; neki kell megnyitni az ajtót, előkészíteni az utat” (A Názáreti Jézus, I., Szent István Társulat, 31. o.).
Bízzuk Mária, a várakozó Szűz anyai közbenjárására az érkező Úr elé vivő utunkat, miközben haladunk tovább az Adventben, hogy előkészítsük szívünkben és életünkben az Emmánuel, a velünk levő Isten eljövetelét.
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek és Nővérek!
Új liturgikus évet kezd ma az egész Egyház: új szakaszt a hit útján, amit együtt kell megélnünk a keresztény közösségekben, s amin ugyanakkor, mint mindig, a világ történelmébe ágyazva kell járnunk, hogy megnyissuk azt Isten titka előtt, az Ő szeretetéből fakadó üdvösség előtt. Az egyházi év az adventi idővel kezdődik: csodálatos időszak, ami feléleszti a szívekben a Krisztus visszatérése utáni várakozást, s egyben első eljövetelének emlékezetét, amikoris levetkőzte isteni dicsőségét, hogy magára öltse halandó testünket.
„Legyetek éberek!” Ezzel a felszólítással fordul hozzánk Jézus a mai evangéliumban. Nemcsak hozzánk, tanítványokhoz szól, hanem mindenkihez: „Legyetek éberek!” (Mt 13,37). Üdvös felszólítás ez, ami arra emlékeztet, hogy az életnek nem csupán földi dimenziója van, hanem a „túlvilág” felé tör, mint egy kis palánta, ami a földből sarjad ki s az égre nyílik. Az ember egy gondolkodó palánta, amely szabadsággal és felelősséggel bír, s ezért mindegyikünknek arról kell majd számot adnia, hogyan élte meg, hogyan használta fel képességeit: megtartotta magának, vagy pedig kamatoztatta a testvérek javára is.
Az advent prófétája, Izajás is elgondoztat minket fájdalommal teli imádságával, amit a nép nevében intéz Istenhez. Elismeri népe mulasztásait, s egyszer csak azt mondja: „Nincs senki, aki segítségül hívná nevedet, aki fölkelne és beléd kapaszkodna. Mert elrejtetted előlünk arcodat, és kiszolgáltattál minket bűneink hatalmának.” (Iz 64,6) Hogyan is ne ütköznénk meg ezen a leíráson? Hiszen mintha a posztmodern világ bizonyos vonatkozásait tükrözné: a várost, ahol az élet névtelenné és egysíkúvá válik, ahonnan úgy tűnik, hiányzik az Isten, és az egyedüli úr az ember, mintha ő volna mindennek alkotója és rendezője. Az építmények, a munka, a gazdaság, a tömegközlekedés, a tudományok, a technika – úgy tűnik, mintha minden csakis az emberen múlna. És aztán ebben a látszólag majdnem tökéletes világban néha felkavaró dolgok történnek, akár a természetben, akár a társadalomban. S akkor aztán azt gondoljuk, hogy Isten mintegy visszavonult, hogy úgy mondjam, magunkra hagyott minket.
Valójában a világ igazi „ura” nem az ember, hanem Isten. Az evangélium azt mondja: „Legyetek hát éberek! Nem tudjátok ugyanis, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, lehet, hogy éjfélkor, vagy kakasszóra, vagy reggel. Ne találjon alva, ha váratlanul megérkezik!” (Mk 13,35-36). Az adventi idő minden évben azért van, hogy erre emlékeztessen bennünket. Hogy életünk újra megtalálja helyes irányultságát – Isten arcát. Nem egy „úr”, hanem egy Atya és barát arcát. A Szűzanyával együtt, aki az adventi időszakban is vezetőnk, tegyük magunkévá a próféta szavait: „Mégis Urunk, te vagy a mi atyánk; mi vagyunk az anyag, és te aki formálsz, a te kezed műve vagyunk mindnyájan.” (Iz 64,7).
(Eredeti szöveg itt.)
