Kedves Testvérek!
A mai, évközi második vasárnapi szentírási olvasmányok a hivatás témájáról szólnak: az evangéliumban az első tanítványok meghívása Jézus részéről, az olvasmányban pedig Sámuel próféta meghívása szerepelt. Mindkét elbeszélésben kiemelkedik a közvetítő szerepét játszó személy fontossága, aki a meghívottaknak segít felismerni Isten szavát, és követni azt. Sámuel esetében Éliről van szó, a silói templom papjáról, ahol régen a szövetség ládáját őrizték mielőtt Jeruzsálembe szállították volna. Egy éjjel Sámuel, aki még kisfiú volt és kiskora óta a templom szolgálatában állt, álmában háromszor is szólítani hallotta magát, és odaszaladt Élihez. De nem ő hívta. Harmadszorra Éli megértette ezt, és azt mondta Sámuelnek: Ha még egyszer szólít, válaszolj: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád!” (1Sám 3,9). Így is történt, s attól fogva Sámuel megtanulta felismerni Isten szavát és hűséges prófétájává lett. Jézus tanítványai esetében Keresztelő János a közvetítő. Jánosnak ugyanis népes tanítványi köre volt, s közéjük tartozott a két testvérpár, Simon és András, illetve János és Jakab, akik galileai halászok voltak. S a Keresztelő éppen közülük kettőnek mutatta meg Jézust, a Jordán folyóban történt megkeresztelkedése másnapján. Ezekkel a szavakkal mutatott rá: „Íme az Isten Báránya!” (Jn 1,36), ami olyan, mintha azt mondta volna: íme a Messiás. S azok ketten követték Jézust, sokáig vele maradtak és megbizonyosodtak róla, hogy valóban Ő a Krisztus. Azonnal el is mondták a többieknek, s így alakult ki a későbbi apostoli testület első magja.
E két szöveg fényében szeretnék rámutatni arra, hogy a lelki vezetőnek döntő szerepe van a hit kifejlődésében, s különösen annak a sajátos meghívásnak megválaszolásában, amely az Isten és az Ő népe szolgálatára történő felszenteltetésre szól. Már maga a keresztény hit is feltételezi a hírül adást és a tanúságtételt: hiszen nem másról van szó, mint elfogadni az örömhírt, hogy a Názáreti Jézus meghalt és feltámadt, és ő Isten. Így az a hivatás is, hogy Jézust közelebbről kövessük, lemondva a saját család alapításáról, hogy az Egyház nagy családjának szenteljük magunkat, általában egy „idősebb testvér”, többnyire egy pap tanúságtétele és javaslata révén érkezik. Nem feledve persze a szülők alapvető szerepét, akik valódi, örömteli hitükkel és házastársi szeretetükkel megmutatják gyermekeiknek, hogy szép és lehetséges is az egész életet Isten szeretetére építeni.
Kedves Barátaim, imádkozzunk Szűz Máriához minden nevelőért, különösen a papokért és a szülőkért, hogy teljesen tudatában legyenek, mennyire fontos az ő lelki szerepük, hogy a fiatalokban az emberi fejlődés mellett elősegítsék az Isten hívására adandó választ is, hogy azok ki tudják mondani: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád!”
(Eredeti szöveg itt.)
