Kedves Testvérek!
Nemrég fejeződött be a Szent Péter-bazilikában a szentmise, amelyben kilenc új papot szenteltem a Római Egyházmegye számára. Adjunk hálát Istennek ezért az ajándékért, az Egyház iránti hűséges és gondoskodó szeretetének jeléért! Lélekben álljunk az új papok mellett s imádkozzunk, hogy teljesen befogadják a szentségi kegyelmet, amely Jézus Krisztushoz, a Paphoz és Pásztorhoz hasonlóvá tette őket. S imádkozzunk, hogy minden fiatal odafigyeljen Isten szavára, aki szívük bensőjében szól hozzájuk s arra hívja őket, hogy mindentől elszakadva Őt szolgálják. Ez a célja a ma tartott Hivatások Világnapjának. Az Úr ugyanis mindig szólít, mi azonban nem mindig figyelünk oda. Sok minden eltereli a figyelmünket, más felületesebb hangok is; aztán pedig félünk hallgatni az Úr szavára, mert attól tartunk, hogy megfosztana szabadságunktól. Igazából mindegyikünk a szeretet gyümölcse: a szülők szeretetéé persze, de még mélyebben az Isten szeretetéé. A Biblia azt mondja: mégha édesanyád nem akarna is téged, én akkor is akarlak, mert ismerlek és szeretlek (vö. Iz 49,15). Amikor erre rádöbbenek, megváltozik az életem: válasz lesz erre a szeretetre, amely minden más szeretetnél nagyobb, s így teljesedik ki a szabadságom.
Azok a fiatalok, akiket ma szenteltem pappá, nem különböznek a többi fiataltól, de mélységesen megérintette őket Isten szeretetének szépsége, s nem állhatták meg, hogy ne egész életükkel válaszoljanak rá. De hogyan találkoztak Isten szeretetével? Jézus Krisztusban találkoztak vele: Evangéliumában, az Eucharisztiában és az Egyház közösségében. Az Egyházban felfedezzük, hogy minden ember élete egy szeretet-történet. Világosan megmutatja ezt nekünk a Szentírás, és megerősíti a szentek tanúságtétele. Példaértékű Szent Ágoston megfogalmazása, aki a Vallomásokban Istenhez fordulva azt mondja: „Örök-új Szépség, későn, jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! … Velem voltál s én nem voltam veled … Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét” (X, 27.38).
Kedves barátaim, imádkozzunk az Egyházért, hogy minden helyi közösség legyen olyan, mint az öntözött kert, amelyben kicsírázhatnak s beérhetnek a hivatások Isten által bőséggel vetett magvai. Imádkozzunk, hogy mindenütt azzal az örömmel gondozzák ezt a kertet, hogy az adományok különbözősége mellett mindegyikünknek hivatása van. Különösen is a családok legyenek az az elsődleges közeg, amelyben „lélegezni” lehet Isten szeretetét, ami belső erőt ad az élet nehézségei és megpróbáltatásai közepette is. Felbecsülhetetlen ajándékban részesül aki a családban találkozik Isten szeretetének élményével, ami aztán majd idejében gyümölcsöt hoz. Esdje ki mindezt számunkra a Boldogságos Szűz Mária, az isteni hívás szabad és engedelmes befogadásának példaképe, minden egyházi hivatás Anyja!
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek!
A mai, évközi második vasárnapi szentírási olvasmányok a hivatás témájáról szólnak: az evangéliumban az első tanítványok meghívása Jézus részéről, az olvasmányban pedig Sámuel próféta meghívása szerepelt. Mindkét elbeszélésben kiemelkedik a közvetítő szerepét játszó személy fontossága, aki a meghívottaknak segít felismerni Isten szavát, és követni azt. Sámuel esetében Éliről van szó, a silói templom papjáról, ahol régen a szövetség ládáját őrizték mielőtt Jeruzsálembe szállították volna. Egy éjjel Sámuel, aki még kisfiú volt és kiskora óta a templom szolgálatában állt, álmában háromszor is szólítani hallotta magát, és odaszaladt Élihez. De nem ő hívta. Harmadszorra Éli megértette ezt, és azt mondta Sámuelnek: Ha még egyszer szólít, válaszolj: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád!” (1Sám 3,9). Így is történt, s attól fogva Sámuel megtanulta felismerni Isten szavát és hűséges prófétájává lett. Jézus tanítványai esetében Keresztelő János a közvetítő. Jánosnak ugyanis népes tanítványi köre volt, s közéjük tartozott a két testvérpár, Simon és András, illetve János és Jakab, akik galileai halászok voltak. S a Keresztelő éppen közülük kettőnek mutatta meg Jézust, a Jordán folyóban történt megkeresztelkedése másnapján. Ezekkel a szavakkal mutatott rá: „Íme az Isten Báránya!” (Jn 1,36), ami olyan, mintha azt mondta volna: íme a Messiás. S azok ketten követték Jézust, sokáig vele maradtak és megbizonyosodtak róla, hogy valóban Ő a Krisztus. Azonnal el is mondták a többieknek, s így alakult ki a későbbi apostoli testület első magja.
E két szöveg fényében szeretnék rámutatni arra, hogy a lelki vezetőnek döntő szerepe van a hit kifejlődésében, s különösen annak a sajátos meghívásnak megválaszolásában, amely az Isten és az Ő népe szolgálatára történő felszenteltetésre szól. Már maga a keresztény hit is feltételezi a hírül adást és a tanúságtételt: hiszen nem másról van szó, mint elfogadni az örömhírt, hogy a Názáreti Jézus meghalt és feltámadt, és ő Isten. Így az a hivatás is, hogy Jézust közelebbről kövessük, lemondva a saját család alapításáról, hogy az Egyház nagy családjának szenteljük magunkat, általában egy „idősebb testvér”, többnyire egy pap tanúságtétele és javaslata révén érkezik. Nem feledve persze a szülők alapvető szerepét, akik valódi, örömteli hitükkel és házastársi szeretetükkel megmutatják gyermekeiknek, hogy szép és lehetséges is az egész életet Isten szeretetére építeni.
Kedves Barátaim, imádkozzunk Szűz Máriához minden nevelőért, különösen a papokért és a szülőkért, hogy teljesen tudatában legyenek, mennyire fontos az ő lelki szerepük, hogy a fiatalokban az emberi fejlődés mellett elősegítsék az Isten hívására adandó választ is, hogy azok ki tudják mondani: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád!”
(Eredeti szöveg itt.)
