Kedves Testvérek!
Különösen is ünnepi a mai vasárnap a Vatikánban a tegnapi konzisztórium miatt, amelyen 22 új bíborost kreáltam. Nagy örömömre szolgált, hogy ma délelőtt velük mutattam be a szentmisét a Szent Péter-bazilikában, az Apostol sírjánál, akit Jézus arra hívott meg, hogy „sziklává” legyen, amire Egyháza épülhet (vö. Mt 16,18). Arra kérlek tehát benneteket, ti is ajánljátok fel imáitokat ezen tiszteletre méltó Testvérekért, akiknek ezentúl még inkább feladata, hogy együttműködjenek velem az egyetemes Egyház vezetésében, és tanúságot tegyenek az Evangéliumról, akár életük árán is. Ezt jelzi ugyanis öltözékük piros színe, a vér és a szeretet színe. Némelyek közülük Rómában dolgoznak, a Szentszék szolgálatában, mások fontos egyházmegyék főpásztorai, egyesek pedig hosszú és megbecsült tudományos és oktatási tevékenységükkel tűntek ki. Annak a testületnek lettek tagjai, amely közvetlenül segíti a pápát az egyházi kommúnió és az evangelizáció szolgálatában. Örömmel fogadjuk őket, emlékezve arra, amit Jézus mondott a tizenkét apostolnak: „Aki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,44.45).
Ennek az egyházi eseménynek liturgikus keretét Szent Péter Székfoglalásának ünnepe adja, amit előrehoztunk a napi napra, ugyanis annak rendes február 22-i dátumán lesz most Hamvazószerda, a Nagyböjt kezdete. A „szék” (katedra) a püspöknek fenntartott ülőhely, s ebből származik a „székesegyház” (katedrális) elnevezés, amivel azt a templomot illetik, amelyben a püspök vezeti a liturgiát és tanítja a népet. Szent Péter Széke (Cathedra Petri), amit a vatikáni bazilika apszisában Bernini monumentális szobra jelenít meg, Péter és az ő utódai azon különleges küldetését jelképezi, hogy legeltessék Krisztus nyáját, s őrizzék meg annak egységét a hitben és a szeretetben. Antiochiai Szent Ignác már a második század elején egyedülálló primátust tulajdonított a Rómában levő egyháznak, amikor a rómaiakhoz írt levelében úgy köszöntötte mint amelyik „vezeti a szeretetközösséget” (megj.: másutt „elöl jár a szeretetben”, vagy „a szeretet vezetője” fordítás szerepel, ld. pl. Ókeresztény Írók III., Apostoli atyák, Szt. István Társulat, Bp. 1980., 179. o. – ford. megj.). A római közösség eme különleges szolgálata, feladata onnan fakad, hogy ebben a városban ontotta vérét – számos más vértanú mellett – Péter és Pál apostol. Íme, ismét csak a vér és a szeretet tanúságtétele. Péter Széke tehát a hatalom jele ugyan, de Krisztus hatalmáé, ami a hitre és a szeretetre épül.
Kedves Barátaim, ajánljuk az új bíborosokat a Szentséges Szűz Mária anyai oltalmába, hogy mindenkor segítse őket egyházi szolgálatukban és támogassa őket a megpróbáltatásokban. Mária, az Egyház Anyja segítsen engem és munkatársaimat, hogy fáradhatatlanul dolgozzunk Isten népének egységén, s az üdvösség üzenetének hirdetésén minden népnek, alázattal és bátran végezve az igazság szolgálatát a szeretetben.
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek!
Múlt vasárnap láttuk, hogy nyilvános fellépése során Jézus sok beteget meggyógyított, kinyilvánítva ezáltal, hogy Isten az életet akarja az ember számára, méghozzá a teljes életet. A most vasárnapi evangéliumban (Mk 1,40-45) Jézus egy olyan betegséggel szembesül, amit abban az időben a legsúlyosabbnak tartottak, s ami az embert „tisztátalanná” tette és kizárta a társadalmi kapcsolatokból: vagyis a leprával. A vonatkozó külön törvények (vö. Lev 13-14) a papoknak tartották fenn a leprássá nyilvánítás feladatát, s ugyancsak a papnak kellett megállapítania a gyógyulást, s visszaengedni a gyógyult beteget a rendes életbe.
Miközben Jézus a galileai falvakat járja egy leprás áll elébe és így szól: „Ha akarod, megtisztíthatsz!”. Jézus nem kerüli az érintkezést azzal az emberrel, sőt, az állapota iránti mély részvéttől vezéreltetve kinyújtja kezét és – a törvényi tilalmat átlépve – megérinti, majd azt mondja neki: „Akarom, tisztulj meg!”. Krisztusnak abban a cselekedetében s azokban a szavaiban benne foglaltatik az egész üdvtörténet. Megtestesül benne Isten gyógyító akarata, amellyel meg akar tisztítani a minket eltorzító és kapcsolatainkat tönkretevő rossztól. Jézus kezének a leprással való érintkezésével leomlik minden válaszfal Isten és az emberi tisztátalanság között, a Szent és annak ellentéte között. Persze nem azért, hogy tagadja a rossz létezését és negatív erejét, hanem hogy megmutassa, Isten szeretete erősebb minden rossznál, még a legfertőzőbbnél és a legocsmányabbnál is. Jézus magára vette betegségeinket, „leprássá” lett, hogy mi megtisztuljunk.
Ennek az evangéliumi résznek ragyogó egzisztenciális kommentárját adja Assisi Szent Ferenc híres esete, amit végrendelete elején így foglal össze: „Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, a bűnbánat útját: míg bűnökben éltem, szinte elviselhetetlennek tűnt fel előttem bélpoklosok látása. És íme, maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb elviselhetetlennek látszott számomra, egyszerre testem és lelkem mondhatatlan édességére fordult. Utána egy kevés ideig még vártam; azután elhagytam a világot.” (FF, 110; magyarul: Isten rabjai. Assisi Szent Ferenc és Jacopone da Todi írásai és versei. Interpopulart, Szentendre, 1993). Azokban a leprásokban, akikkel Ferenc akkor találkozott, mikor még úgymond „bűnökben élt”, jelen volt Jézus. És akkor, amikor odalépett egyikükhöz, s undorát legyőzvén megölelte, Jézus meggyógyította Ferencet leprájából, vagyis büszkeségéből, és megtérítette Isten szeretetére. Íme, ez hát Krisztus győzelme, a mi mélységes gyógyulásunk és feltámadásunk az új életre!
Kedves Barátaim! Forduljunk imádsággal Szűz Máriához, akinek tegnap emlékeztünk meg lourdes-i jelenéseiről. Szent Bernadettre egy mindig aktuális üzenetet bízott a Szűzanya: az imádságra és a bűnbánatra szóló felszólítást. Anyja révén mindig Jézus közeledik hozzánk, hogy megszabadítson a test és a lélek összes betegségétől. Hagyjuk, hogy Ő megérintsen és megtisztítson minket, s mi is cselekedjünk irgalmasságot testvéreinkkel!
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek!
A mai vasárnap a keresztények egységéért végzett imahét közepére esik, amit január 18-25. között tartunk. Szeretettel kérek mindenkit, hogy csatlakozzon az imádsághoz, amellyel Jézus fordult az Atyához szenvedése előestéjén: „Legyenek mindnyájan egy, hogy a világ higgyen” (Jn 17,21). Az idén az egységért végzett imahét elmélkedése Szent Pál korinthusiakhoz írott első levelének egyik szakaszához kapcsolódik: „Mindannyian el fogunk változni a mi Urunk Jézus Krisztus győzelme által” (vö. 1Kor 15,51-58). Krisztusnak a bűn és a halál felett aratott győzelméről elmélkedünk, azaz feltámadásáról, mint olyan eseményről, ami radikálisan átalakítja mindazokat, akik hisznek Őbenne, s megnyitja előttük egy romolhatatlan és halhatatlan élet kapuját. A Jézus Krisztusba vetett hit átalakító erejének felismerése és befogadása segíti a keresztényeket a teljes egység keresésében is.
Az idén az egységért végzett imahét segédanyagait egy lengyel csoport készítette. Lengyelország hosszú történelme során bátran küzdött a különféle viszontagságok ellen, s ismételten bizonyságát adta hitből táplálkozó nagy elszántságának. Az imént emlegetett szavak ezért Lengyelországban különleges visszhangra lelnek s nagy kifejező erővel bírnak. A századok során a lengyel keresztények spontán megérezték, hogy szabadságvágyuknak lelki dimenziója is van, s megértették, hogy az igazi győzelem csakis akkor jön el, ha azt mély belső átalakulás kíséri. Arra emlékeztetnek bennünket, hogy az egységkeresést akkor lehet realisztikusan folytatni, ha az átalakulás mindenekelőtt bennünk megy végbe, ha engedjük működni az Istent, ha engedjük magunkat átalakítani Krisztus képmására, ha belépünk a Krisztusban való új életbe, mert az az igazi győzelem. Az összes keresztény látható egysége mindig felülről, Istentől jön, és megkívánja, hogy alázattal megvalljuk gyengeségünket és elfogadjuk az ajándékot. Amint azt Boldog II. János Pál pápa gyakran mondogatta, minden ajándék egyben feladat is. Az Istentől származó egység tehát azt a mindennapi erőfeszítést kívánja meg tőlünk, hogy megnyíljunk egymás iránt a szeretetben.
A keresztények egységéért végzett imahét immár hosszú évtizedek óta az Egyház ökumenikus tevékenységének központi elemét alkotja. Az az idő, amit a Krisztus tanítványainak teljes egységéért mondott imádságnak szentelünk lehetővé teszi, hogy mélyebben megértsük, miként fog átalakítani bennünket az Ő győzelme, feltámadásának ereje. Szerdán, a szokásoknak megfelelően a Falakonkívüli Szent Pál-bazilikában zárjuk az imahetet, Szent Pál megtérése ünnepének vesperásával, amelyen a többi keresztény egyház és közösség képviselői is részt vesznek. Nagy számban hívlak benneteket erre a szertartásra, hogy közösen forduljunk imáinkkal az Úrhoz, az egység forrásához. De már most ajánljuk azt fiúi bizalommal a Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja közbenjárásába.
(Eredeti szöveg itt.)
* * *
Megjegyzés:
Rómában az ökumenikus imahét nem vasárnaptól vasárnapig tart, hanem mindig a január 25-ét megelőző nyolc napon. Ezáltal két szimbolikus ünnep adja keretét: január 18. az ősi liturgikus hagyományban Szent Péter római székfoglalásának ünnepe (február 22. eredetileg Péter antióchiai székfoglalásának ünnepe volt), január 25. pedig Szent Pál megtérése. Ez is kifejezi, hogy a keresztény egység végső soron Péter és Pál apostolokra, a római egyház „oszlopaira” támaszkodik. A pápa ezért tartja a minden keresztény felekezet által kiemelkedően tisztelt Pál apostol sírjánál az imahét római központi eseményét. A vesperás mint liturgikus forma alkalmas arra, hogy a keresztény felekezetek közös imádságának keretéül szolgáljon.
Kedves Testvérek!
Ma, Urunk Születése ünnepi liturgiájának másnapján Szent István diakónus, az Egyház első vértanúja ünnepét üljük. Cézáreai Euzébiusz történész „a tökéletes vértanúnak” nevezi őt (Die Kirchengeschichte V,2,5: GCS II,1, Lipcse 1903, 430, magyarul: Euszebiosz Egyháztörténete. Bp., 1983.), mert az Apostolok Cselekedeteiben ez áll: „István kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” (ApCsel 6,8). Nüsszai Szent Gergely ezt így kommentálja: „Becsületes férfiú volt, eltelve Szentlélekkel: lelki jósága folytán a szegények táplálásának feladatát látta el, szavának szabadságával és a Szentlélek erejével pedig elnémította az igazság ellenségeit” (Sermo in Sanctum Stephanum II: GNO X,1, Leiden 1990, 98). Az imádság és az evangelizáció embere volt István, akinek neve „koszorút” jelent, s Istentől elnyerte a vértanúság ajándékát. Ő ugyanis „a Szentlélekkel eltelve … látta az Isten dicsőségét” (ApCsel 7,55), s miközben megkövezték így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7,59). Majd, térdre esve vádlói számára bocsánatért esedezett: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” (ApCsel 7,60). Ezért énekli a keleti egyház himnusza: „A kövek lépcsőfokokká lettek számodra és lépcsővé a menny felé … s te örvendezve társultál az angyalok ünneplő gyülekezetéhez” (MHNAIA t. II, Roma 1889, 694.695).
Az apostolok generációját követően a vértanúk kiemelt helyre kerültek a keresztény közösség megbecsülésében. A nagyobb üldöztetések idején dicséretük felüdülést jelentett a hívők fáradságos útján és az igazságot keresőket az Úrhoz való megtérésre bátorította. Ezért az Egyház isteni rendelésből tiszteli a vértanúk ereklyéit és olyan nevekkel illeti őket mint „az élet mesterei”, „élő tanúk”, „eleven oszlopok”, „hallgató hírvivők” (Nazianzi Gergely, Oratio 43, 5: PG 36, 500 C).
Kedves Barátaim, az igazi Krisztus-követés a szeretet, amit egyes keresztény szerzők „rejtett vértanúságnak” is neveztek. Ezzel kapcsolatban írja Alexandriai Kelemen: „Akik megvalósítják az Úr parancsait, minden cselekedetükkel tanúságot tesznek róla, minthogy azt teszik, amit Ő akar, és híven segítségül hívják az Úr nevét” (Stromatum IV, 7,43,4: SC 463, Paris 2001, 130). Az evangéliumhoz való őszinte ragaszkodás, akárcsak az ókorban, ma is életeket követelhet, és a világ különböző részein számos keresztény van üldöztetésnek kitéve, s néha a vértanúságnak is. De, amint arra az Úr emlékeztet, „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 10,22).
Forduljunk könyörgésünkkel a Legszentebb Szűzanyához, a Vértanúk Királynőjéhez, hogy őrizze meg jó szándékainkat, főképp azok irányában, akik üldöznek minket. Különösképpen ajánljuk Isten irgalmába az Egyház diakónusait, hogy Szent István példáján megvilágosodva sajátos küldetésüknek megfelelően működjenek közre az evangelizáció feladatában (vö. Verbum Domini ap. buzdítás, 94.).
(Eredeti szöveg itt.)
Az Angelus után Szentatyánk megemlékezett a tegnapi madridi boldoggá avatásokról: a Szeplőtelen Szűz Oblátusainak 22 tagját és egy világi személyt emeltek az oltár dicsőségére, akiket a spanyol polgárháború idején gyilkoltak meg hitükért. A pápa kívánja, hogy áldozatuk a megtérés és a kiengesztelődés további számos gyümölcsét teremje.
Ezt követően a Fülöp-szigetek déli vidékeit sújtó trópusi vihar áldozatait biztosította szolidaritásáról XVI. Benedek: „Imádkozom az áldozatokért, akik nagyrészt gyermekek, továbbá a fedél nélkül maradottakért és a számos eltűnt személyért”.
