Kedves Testvérek!
Múlt vasárnap láttuk, hogy nyilvános fellépése során Jézus sok beteget meggyógyított, kinyilvánítva ezáltal, hogy Isten az életet akarja az ember számára, méghozzá a teljes életet. A most vasárnapi evangéliumban (Mk 1,40-45) Jézus egy olyan betegséggel szembesül, amit abban az időben a legsúlyosabbnak tartottak, s ami az embert „tisztátalanná” tette és kizárta a társadalmi kapcsolatokból: vagyis a leprával. A vonatkozó külön törvények (vö. Lev 13-14) a papoknak tartották fenn a leprássá nyilvánítás feladatát, s ugyancsak a papnak kellett megállapítania a gyógyulást, s visszaengedni a gyógyult beteget a rendes életbe.
Miközben Jézus a galileai falvakat járja egy leprás áll elébe és így szól: „Ha akarod, megtisztíthatsz!”. Jézus nem kerüli az érintkezést azzal az emberrel, sőt, az állapota iránti mély részvéttől vezéreltetve kinyújtja kezét és – a törvényi tilalmat átlépve – megérinti, majd azt mondja neki: „Akarom, tisztulj meg!”. Krisztusnak abban a cselekedetében s azokban a szavaiban benne foglaltatik az egész üdvtörténet. Megtestesül benne Isten gyógyító akarata, amellyel meg akar tisztítani a minket eltorzító és kapcsolatainkat tönkretevő rossztól. Jézus kezének a leprással való érintkezésével leomlik minden válaszfal Isten és az emberi tisztátalanság között, a Szent és annak ellentéte között. Persze nem azért, hogy tagadja a rossz létezését és negatív erejét, hanem hogy megmutassa, Isten szeretete erősebb minden rossznál, még a legfertőzőbbnél és a legocsmányabbnál is. Jézus magára vette betegségeinket, „leprássá” lett, hogy mi megtisztuljunk.
Ennek az evangéliumi résznek ragyogó egzisztenciális kommentárját adja Assisi Szent Ferenc híres esete, amit végrendelete elején így foglal össze: „Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, a bűnbánat útját: míg bűnökben éltem, szinte elviselhetetlennek tűnt fel előttem bélpoklosok látása. És íme, maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb elviselhetetlennek látszott számomra, egyszerre testem és lelkem mondhatatlan édességére fordult. Utána egy kevés ideig még vártam; azután elhagytam a világot.” (FF, 110; magyarul: Isten rabjai. Assisi Szent Ferenc és Jacopone da Todi írásai és versei. Interpopulart, Szentendre, 1993). Azokban a leprásokban, akikkel Ferenc akkor találkozott, mikor még úgymond „bűnökben élt”, jelen volt Jézus. És akkor, amikor odalépett egyikükhöz, s undorát legyőzvén megölelte, Jézus meggyógyította Ferencet leprájából, vagyis büszkeségéből, és megtérítette Isten szeretetére. Íme, ez hát Krisztus győzelme, a mi mélységes gyógyulásunk és feltámadásunk az új életre!
Kedves Barátaim! Forduljunk imádsággal Szűz Máriához, akinek tegnap emlékeztünk meg lourdes-i jelenéseiről. Szent Bernadettre egy mindig aktuális üzenetet bízott a Szűzanya: az imádságra és a bűnbánatra szóló felszólítást. Anyja révén mindig Jézus közeledik hozzánk, hogy megszabadítson a test és a lélek összes betegségétől. Hagyjuk, hogy Ő megérintsen és megtisztítson minket, s mi is cselekedjünk irgalmasságot testvéreinkkel!
(Eredeti szöveg itt.)
Kedves Testvérek!
A mai vasárnapi evangélium a betegeket meggyógyító Jézust állítja elénk: először is kézen fogva felsegítette és meggyógyította Simon Péter anyósát, aki lázas betegen feküdt; azután Kafarnaumban az összes beteget, aki csak testében, szellemében vagy lelkében szenvedett, továbbá „sokakat meggyógyított… és sok ördögöt kiűzött” (Mk 1,34). A négy evangélista egyöntetűen tanúsítja, hogy a mindenféle betegségtől és fogyatékosságtól való megszabadítás volt – az igehirdetéssel együtt – Jézus nyilvános működésének legfőbb tevékenysége. A betegségek tulajdonképpen annak jelei, hogy a Rossz működik a világban és az emberben, míg a gyógyulások azt mutatják, hogy Isten Országa, maga az Isten közel van. Jézus Krisztus azért jött, hogy alapjaiban győzze le a Rosszat, s a gyógyulások megelőlegezik halálával és feltámadásával szerzett győzelmét.
Jézus egy nap azt mondta: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mk 2,17). Akkor a bűnösökre utalt, akiket Ő meghívni és üdvözíteni jött. Ámde az is igaz, hogy a betegség tipikusan emberi helyzet, amikor erőteljesen megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk önállóak, hanem szükségünk van másokra. Ilyen értelemben paradox módon azt is mondhatnánk, hogy a betegség üdvös pillanat lehet, amikor megtapasztalhatjuk mások figyelmét és figyelmet szentelhetünk másoknak! Attól az még persze megpróbáltatás marad, ami akár hosszúvá és nehézzé is válhat. Amikor nem jön a gyógyulás, és a szenvedések elhúzódnak, az mintegy ránk nehezedhet, elszigetelődhetünk, s akkor létezésünk lehangolódik és elembertelenedik. Hogyan reagáljunk hát a Gonosz ezen támadására? Természetesen a megfelelő kezelésekkel – s az orvostudomány az elmúlt évtizedekben óriási előrelépéseket tett, amiért hálásak vagyunk. Mégis, Isten Igéje arra tanít, hogy az alapvető és döntő hozzáállás, amivel szembenézhetünk a betegséggel az nem más, mint a hit Istenben, az Ő jóságában. Jézus is mindig ezt ismétli azoknak, akiket meggyógyít: hited megmentett (vö. Mk 5,34.36). A hit számára még a halál ellenében is lehetővé válhat az, ami emberileg lehetetlen. De milyen hitről van szó? Az Isten szeretetébe vetett hitről. Ez az igazi válasz, ami alapjaiban győzi le a Rosszat. Amint Jézus az Atyától kapott szeretet erejével szállt szembe a Gonosszal, úgy mi is szembeszállhatunk és győzhetünk a betegség megpróbáltatásai felett, ha szívünket megmerítjük Isten szeretetében. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik kiállták a szörnyű szenvedéseket, mert Isten mélységes nyugalmat adott nekik. Gondolok itt Chiara Badano nem is oly távoli példájára, akit ifjúsága virágjában ragadott el a gyógyíthatatlan betegség: akik csak meglátogatták világosságot és bizalmat nyertek tőle. Mindazonáltal a betegség idején mindannyiunknak szüksége van emberi melegségre: egy beteg megvigasztalása érdekében a szavaknál is többet számít a derűs és őszinte jelenlét.
Kedves Barátaim, jövő szombaton, február 11-én, a Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária emléknapján tartjuk a Betegek Világnapját. Tegyünk mi is úgy, mint az emberek Jézus korában: lélekben vigyük elé az össze beteget, bízva abban, hogy Ő akarja és képes is meggyógyítani őket. Kérjük továbbá a Szűzanya közbenjárását, különösen is a legnagyobb szenvedésben és elhagyatottságban levőkért. Mária, betegek gyógyulása, könyörögj érettünk!
(Eredeti szöveg itt.)
* * *
A napokban Rómában nagy felfordulást okozó, szokatlan havazást a Szentatya sem hagyhatta szó nélkül: „Szép a hó, de reméljük, hamar eljön a tavasz” - mondta a szokásos köszöntések végén búcsúzóul.
Kedves Testvérek!
A mai vasárnapi evangéliumi olvasmányban (Mk 1,21-28) Jézus egy szombaton a kafarnaumi zsinagógában prédikál, abban a Galileai-tavi kisvárosban, ahol Péter és testvére, András lakott. A népet ámulatba ejtő tanítást követi a „tisztátalan lélektől megszállt ember” megszabadítása (ld. 23.), aki Jézusban felismeri „az Isten Szentjét”, vagyis a Messiást. Híre hamarosan elterjedt az egész vidéken, amerre csak elhaladt hirdetve Isten Országát és meggyógyítva mindenféle betegséget: szó és tett. Aranyszájú Szent János rámutat, hogy az Úr „hallgatói épülésére váltakoztatja beszédét: a csodákra jönnek a szavak, majd a tanítást ismét csodák követik” (Hom. in Matthaeum 25, 1: PG 57, 328).
Jézus igéje, amivel az emberekhez fordul, közvetlen utat nyit az Atya akarata és saját maguk igazsága felé. Nem így volt ez viszont az írástudók esetében, akiknek a Szentírást számtalan gondolatmenet segítségével kellett megpróbálniuk értelmezni. Továbbá, Jézus hatásos szavához a gonosztól való megszabadítás jelei társultak. Szent Atanáz rámutat, hogy „a gonosz lelkeknek parancsolni s elűzni őket nem emberi mű, hanem isteni”; ugyanis az Úr „eltávolított az emberektől minden bajt és betegséget. Ki kételkedett volna még hatalma láttán… hogy Ő a Fiú, Isten Bölcsessége és Hatalma?” Oratio de Incarnatione Verbi 18.19: PG 25, 128 BC.129 B). Az isteni hatalom nem része a természet erőinek. Isten szeretetének ereje hozza létre a világegyetemet, majd pedig megtestesülvén az Egyszülött Fiúban, s így alászállva emberségünkbe, meggyógyítja a bűn által megrontott világot. Romano Guardini írja: „Jézus egész létezése a hatalom alázattá alakítása… az uralkodó lealacsonyodik a szolgai alakhoz” (vö. Romano Guardini: Az újkor vége – A hatalom. Vigilia Könyvek, 1994.).
Az emberek számára a hatósági hatalom gyakran csak birtoklást, hatalmat, uralmat, sikert jelent. Isten számára azonban a hatalom szolgálat, alázat, szeretet. Azt jelenti, hogy magunkévá tesszük Jézus gondolkodásmódját, amely lehajol megmosni a tanítványok lábát (ld. Jn 13,5), az ember valódi javát keresi, begyógyítja a sebeket, képes az életet odaadó hatalmas szeretetre, mert maga a Szeretet. Egyik levelében Sienai Szent Katalin azt írja: „a hit fényében valójában meg kell látnunk és fel kell ismernünk, hogy Isten a legfőbb és örök Szeretet, s nem akarhat mást, mint javunkat” (Ep. 13 in: Le Lettere, vol. 3, Bologna 1999, 206; vö. Sziénai Szt. Katalin: Levelek, Szent István Társulat, Budapest, 1983.).
Kedves Barátaim! Jövő csütörtökön, február 2-án ünnepeljük Urunk Bemutatásának ünnepét, a Szerzetesek Világnapját. Kérjük bizalommal Szűz Máriát, vezesse szívünket, hogy mindenkor az isteni irgalmassághoz folyamodjunk, amely megszabadítja és meggyógyítja emberségünket, elhalmozva azt minden kegyelemmel és jótéteménnyel, a szeretet hatalmával.
(Eredeti szöveg itt.)
* * *
Megjegyzés:
Hagyomány, hogy január utolsó vasárnapján két gyermek az olasz Azione Cattolica békemenete képviseletében egy-egy fehér galambot enged szabadon a pápa dolgozószobájának ablakából. A galambok többnyire nem azonnal repülnek tova. Most is így történt: az egyik a párkányra ült, a másik visszarepült az ablakon. A pápa nevetve kommentálta: "A pápa házában akarnak maradni! Nem könnyű..." - ti galambot röptetni :)
Kedves Testvérek!
Ma, Urunk Születése ünnepi liturgiájának másnapján Szent István diakónus, az Egyház első vértanúja ünnepét üljük. Cézáreai Euzébiusz történész „a tökéletes vértanúnak” nevezi őt (Die Kirchengeschichte V,2,5: GCS II,1, Lipcse 1903, 430, magyarul: Euszebiosz Egyháztörténete. Bp., 1983.), mert az Apostolok Cselekedeteiben ez áll: „István kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” (ApCsel 6,8). Nüsszai Szent Gergely ezt így kommentálja: „Becsületes férfiú volt, eltelve Szentlélekkel: lelki jósága folytán a szegények táplálásának feladatát látta el, szavának szabadságával és a Szentlélek erejével pedig elnémította az igazság ellenségeit” (Sermo in Sanctum Stephanum II: GNO X,1, Leiden 1990, 98). Az imádság és az evangelizáció embere volt István, akinek neve „koszorút” jelent, s Istentől elnyerte a vértanúság ajándékát. Ő ugyanis „a Szentlélekkel eltelve … látta az Isten dicsőségét” (ApCsel 7,55), s miközben megkövezték így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7,59). Majd, térdre esve vádlói számára bocsánatért esedezett: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” (ApCsel 7,60). Ezért énekli a keleti egyház himnusza: „A kövek lépcsőfokokká lettek számodra és lépcsővé a menny felé … s te örvendezve társultál az angyalok ünneplő gyülekezetéhez” (MHNAIA t. II, Roma 1889, 694.695).
Az apostolok generációját követően a vértanúk kiemelt helyre kerültek a keresztény közösség megbecsülésében. A nagyobb üldöztetések idején dicséretük felüdülést jelentett a hívők fáradságos útján és az igazságot keresőket az Úrhoz való megtérésre bátorította. Ezért az Egyház isteni rendelésből tiszteli a vértanúk ereklyéit és olyan nevekkel illeti őket mint „az élet mesterei”, „élő tanúk”, „eleven oszlopok”, „hallgató hírvivők” (Nazianzi Gergely, Oratio 43, 5: PG 36, 500 C).
Kedves Barátaim, az igazi Krisztus-követés a szeretet, amit egyes keresztény szerzők „rejtett vértanúságnak” is neveztek. Ezzel kapcsolatban írja Alexandriai Kelemen: „Akik megvalósítják az Úr parancsait, minden cselekedetükkel tanúságot tesznek róla, minthogy azt teszik, amit Ő akar, és híven segítségül hívják az Úr nevét” (Stromatum IV, 7,43,4: SC 463, Paris 2001, 130). Az evangéliumhoz való őszinte ragaszkodás, akárcsak az ókorban, ma is életeket követelhet, és a világ különböző részein számos keresztény van üldöztetésnek kitéve, s néha a vértanúságnak is. De, amint arra az Úr emlékeztet, „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 10,22).
Forduljunk könyörgésünkkel a Legszentebb Szűzanyához, a Vértanúk Királynőjéhez, hogy őrizze meg jó szándékainkat, főképp azok irányában, akik üldöznek minket. Különösképpen ajánljuk Isten irgalmába az Egyház diakónusait, hogy Szent István példáján megvilágosodva sajátos küldetésüknek megfelelően működjenek közre az evangelizáció feladatában (vö. Verbum Domini ap. buzdítás, 94.).
(Eredeti szöveg itt.)
